Amikor kényelmesre vettük a tempót és a túri hasadékban is voltunk
10 órakor keltünk, mondván a 11-es misére elég lesz. Aztán a reggeli rutin miatt mégsem jött össze a reggeli, mondván jól esz az mise után is.
Elindultunk egyedül, gondoltuk, csak odatalálunk. Ebben nem is volt hiba, de a templom kongott az ürességtől. Szerencsénkre volt ott egy bácsi, aki elmondta, hogy télen itt nincs fűtés, és a kisebb, ferences templomban van a katolikus mise. Csakhamar odataláltunk.
A mise rövid volt, mert nem volt prédikáció, utána azonban volt szentségimádási óra.
Vasárnap lévén könnyű napot terveztünk: mise, városnézés, sóbánya. Mise után nézelődtünk az óvárosban, majd hazatérve megreggeliztünk. Anna kérdésére elmondtuk mai programtervünket. Erre mondta, hogy akkor iparkodjunk a reggelivel, mert a sóbánya hamarabb zár. De csakhamar megállapítottuk, hogy ma már nem érünk oda.
Gyorsan átterveztünk a programot, és úgy döntöttünk, busszal segítve a túri hasadékot nézzük meg. Bár vasárnap volt, Tordatúr a kolozsvári út mellett volt, s félóránként volt buszunk. Egy ilyet értünk el, és utaztunk 15 percet. Tordatúron végigsétáltunk, megnéztük a templomokat, majd egy helyi bácsi mondta el, hogy kell menni a hasadékhoz. Négy dolgot mondott: az egyik utat, a másikat, hogy ő is jönne ha nem lennének vendégei, és hogy most milyen veszélyes a hasadék. Ezt a 4 dolgot 20 percen keresztül mesélte, felváltva őket. Végül sikerült elbúcsúznunk, s mentünk le a falu vége felé.
Egy villanyoszlopon soha nem látott méretű, hatalmas turistajelzést találtunk. Meg is nyugodtunk, mondván, ha ez így folytatódik, soha nem tévedünk el jelhibából.
Érdekes kép fogadott, a malomnál pálinkát főzhettek épp (a terjengő szagból egyértelmű volt). Mert amint közeledtünk az embercsoporthoz, ugrottak elénk, hogy mit akarunk. Egymás közt valami banda, vagy argó nyelven beszélhettek – ebből is gondoltuk hogy rosszban sántikálnak – hogy ne értsük azt. De hogy nem román volt, az biztos, mert azt már felismerte a fülünk, afféle csipogó kínaiféle nyelvnek tűnt. Utólag bántuk hogy nem vettünk tőlük pálinkát, de az utat megmutatták, s ennek végül is örültünk.
Beöltöztünk modern ruházatunkba (nem véletlen hogy francia turistának néztek több helyen, olyan ruhánk volt, amit Budapesten sem látni minden nap, nemhogy vidéken). Behatoltunk a hasadékba, az elején még út is látszott. Aztán kezdett szűkülni a szoros, itt-ott zúgókon kellett áthaladnunk, náha bokáig a vízbe lépve (még jó hogy bakancsunk vízálló volt). Aztán jött egy szakasz, hogy fel kellett kapaszkodnunk a sziklafalra, mert másképp nem ment. Az viszont csúszós volt, és nehezen ment a haladés a havas, de nem fagyott vékony talajú sziklákon.
Ismét kereszteztük a patakot, de ekkor olyan zúgóhoz jutottunk, ami után meredek sima falú völgy és mély víz jött, itt egyértelmű volt, hogy szó szeint falra kell másznunk. Foházkodtunk is rendesen, mert bármikor zuhanhattunk 3-4 métert. Olyan pont is volt, hogy csak kézzel lehetett kapaszkodni, a láb szinte csak lógott, és eközben egy kis bokrot kellett megkerülni.
Ekkor mintegy mentőövként láttunk a völgyre merőleges völgyet, ami balra meredeken fölfelé ment. Nem volt kérdés, hogy fölmegyünk rajta. Megmenekültünk-hurrá! – gondoltuk, de ez a mellékvölgy majdnem veszélyesebb volt nagytestvérénél. A szikla talaja borzasztóan csúszott, és nme sokon múlott hogy visszacsúszunk 10 métert függőlegesen. Botjaink segítettek, azt leszúrva valamit tartott.
Kínkeserves kettőtfel-egyetvissza csúszólépéssel haladva végül biztonságos magasságba értünk, de a vége még messze volt. Csoki. Pihenés. Aztán új lendülettel másztunk tovább és elénk(mögénk)tárult a hasadékvolgy lélegzetelállító látványa.
Betájoltuk Tordát, s iránymenetben elindultunk. Ekkor számos optikai csalódás ért minket. Láttunk egy hegygerincet, amire át kellett mennünk, de nem örültünk, mert úgy tűnt, hogy jó kilométernyire van, és közben egy 50 méter mély völgy. Alig tettünk pár lépést és egyszerre tört ki a belőlünk nevetés. Ugyanis a mélynek látszó „hasadék” 2-3 méter mély volt, a kilométeres távolság pedig 50 méter volt csupán. Sok ilyen kellemes csalódás ért még minket, és tanakodtunk is, hogy miért lehetett ez így. Talán a szemünk és agyunk az ott látott formákat elméretezte, mert Budapest környékén pl. A Nagy-kevély sziklái néznek ki hasonlóan, ott viszont erdő van tízméteres fákkal tetején, itt viszont csak félméteres bozót. Sebaj, mi csak örültünk ennek, mert rövidebbnek tűnt az út.
Mentünk tovább, előttünk Torda, tőlünk balra fut az 1-es főút. Koppánd határában azonban pásztorkutyák tájékoztattak, hogy nem arra van az amerre. Meg is ijedtünk alaposan. (Később több kutyás kalandunk is volt, így később már rutin szerűnek tűnt, elsőre azonban megijesztett kissé a szokatlan helyzet). Határozott balkanyart vettünk, minél előbb az egyes útra akartunk érni. A kutyák szerencsénkre okosak voltak, így nem támadtak meg, hanem csupán kísértek. De amint kicsit jobbra tértünk, mindjárt mellettünk termett és hangosabba ugatott. Végül szerencsésen elértük a főutat, aminek mentén, unalmas, kicsit gázolásveszélyes, de garantáltan kutyamentes gyaloglás következett.
Tordára sötétben értünk be.
Az újtordai református templom mellett épp üzemen kívüli szökőkút szélén csináltunk érdekes képet, mely naplónk fejlécképe is lett. Aztán a főtér után meglepetésünkre találkoztunk Annáékkal, és következett élményeink elmesélése. Majd vacsoráztunk, és mentünk aludni, mert másnapra hosszú, 25 (40) kilométeres túrát terveztünk.
