8th European Radio Scouting and Internet Scouting Seminar (ERSIS) – Izland

2009. május 29-31. között került sor a 8. európai rádiós és internetes cserkészvezetői találkozóra, közismert rövidítéssel az ERSIS-re. A szemináriumra nagyjából azok a cserkészvezetők hivatalosak, akik saját szövetségükben a JOTA és a JOTI koordinálását végzik. A találkozó háromévente rendeztetik meg, az előző kiadás 2006 júniusában volt Oslóban. A résztvevők túlnyomórészt északiak (dán, finn, izlandi, norvég, svéd) és nyugatiak (brit, holland, német, svájci) voltak, rajtuk kívül képviseltette magát Portugália, Új-Zéland (a jócskán 70 fölötti Jim Parnel és felesége személyében), valamint Magyarország.

Ez itt a szakmai beszámoló. Akit inkább a rádiós is internetes cserkészet helyett / mellett inkább Izland és szubjektívebb benyomások – esetleg fényképek – érdekelnek, az a szöveg vége felé találhat ilyenekre mutató linkeket is.

Szállásunk és az egész konferencia az ulfljótsvatni cserkészparkban volt, festői és teljesen zavartalan környezetben.

A szállástól néhány száz méterre volt a „konferenciaépület”, ami nem volt más, mint két II. világháborúból származó barakk, kicsit továbbfejlesztve (például fűtve). Az elnöki köszöntőt Andres tartotta. Kezdetben közölte többek között, hogy az épület előtt található néhány göcsörtös, vézna nyírfa egy izlandi erdő. Aztán kicsit mesélt a ház már említett származásáról, és arról, hogy az ’50-es években bővítették őket először. (Nos igen, Magyarországon ugyanekkor…) Mondott még néhány mondatot az otthonunkul szolgáló ulfljótsvatni cserkészparkról is, itt talán azt érdemes kiemelni, hogy geotermikusan fűtik. A falakon mindenfelé kisebb-nagyobb marhabőröket lehet találni, amelyeken igen kalligrafikusan a mindenkori táborozók örökítették meg magukat, így az egész épület egyfajta nagy lapokból álló vendégkönyvként is funkcionál. Röviden útbaigazította a rádióamatőröket is: az épületek mögött találnak két nagy antennát, az egyik kis épületben pedig a szükséges készülékek találhatók. Megemlítette, hogy a szeminárium „alelnöke” David lesz, Svédországból, a jegyző/titkár pedig Dániából.

Ezek után Richard Middelkoop vette át a szót, aki megemlítette, hogy 1984, az első ERSIS óta valószínűleg most (a 8. alkalommal) kerültünk a legmesszebb. Néhány régi fénykép segítségével felidézte az elmúlt alkalmakat, majd rátért arra, hogy melyek lesznek az idei JOTA-JOTI újdonságai.

Megváltoztak például az elnevezések, és a rövidítések. Az eddigi NJO (national JOTA vagy JOTI organisator) helyett NJaC / NJiC (national JOTA / JOTI coordinator lesz), ami egyrészt egyértelműbb elnevezés, másrészt pedig jobban meg is felel az országos vezetők szerepének (koordináció a szervezés helyett). Az idei rendezvények központi témája a környezettudatosság lesz, különös tekintettel a kiotói jegyzőkönyv folytatásaként idén decemberben Koppenhágában aláírandó dokumentumra, illetve a World Scout Environmental Program nevezetű pedagógiai segédanyagra. Ehhez kapcsolódóan össze fognak állítani egy JOTA activity kitet is környezetvédelmi témában, amelynek a teljesítésével talán valamilyen ehhez kapcsolódó jelvényt is meg lehet szerezni. Fontos még, hogy a nemzeti JOTA koordinátoroknak saját azonosítóval elérhető oldalaik lesznek a http://scout.org/jota oldalon.

Néhány hónapja sor került egy internetes felmérésre, amelyből az derült ki, hogy a Világiroda eddigi gyakorlatával szemben (ti. hogy augusztus-szeptember körül küldi ki az októberi rendezvény meghirdetését) sokkal jobb lenne, ha az egyes szövetségek már tavasszal megkapnák a részleteket. Idén igyekeztek is ennek megfelelően eljárni. Illetve ezen túlmenően az is kiderült, hogy a legtöbbeknek elegendő, ha interneten jutnak hozzá az anyaghoz, nincs szükségük kinyomtatott változatra is, amivel jelentős postaköltség takarítható meg. (Ez persze nem vonatkozik azokra a szövetségekre, akik ki sem töltötték a kérdőívet, hiszen ezt valószínűleg azért nem tették meg, mert eleve nem jutnak hozzá a világhálóhoz.)

Richard előadásának harmadik része egyfajta szabad ötletelés volt arról, merre lehetne továbbfejleszteni a JOTA-JOTI-t. Egyrészt csökkenteni kellene a világon meglévő digitális szakadékot. Erre szolgál, hogy a szervezők közül többen bekapcsolódtak a One Laptop Per Child (minden gyereknek egy laptop) projektbe, és a szemináriumon meg is lehetett csodálni egy ilyen százdolláros laptopot. Egy másik irány lehet a digitális rádiózás bővítése, hiszen a világ egyértelműen arrafelé halad. Gondolkodás folyik ezen kívül különféle kommunikációs játékokról is, elsősorban olyan globális témák középpontba állításával, amelyeknek a területén a cserkészek kitűnhetnek: béke, környezetvédelem, technikai oktatás, a közösség szolgálata. Aztán felmerült egy csomó olyan terület is, amelyen a technika valamiféleképpen összekapcsolható cserkésztevékenységekkel: GPS használata (esetleg játékokhoz), tábori építmények CAD-del megtervezve, kit building (nem tudom, van-e ennek a tevékenységnek magyar elnevezése. Abból áll, hogy a résztvevők egy nyomtatott áramkörből, néhány ellenállásból, integrált áramkörből, LED-ből és más alkatrészekből egy kis elektromos eszközt (pl. rádiót, feszültségmérőt vagy hasonlót) építenek) Bluetooth-játékokhoz, nagy hatótávolságú wi-fi antenna készítése házilag, zászlójelek dekódolása videó-felismeréssel, nyomkövetés APRS-sel és hasonlók.

A JOTA után a JOTI került terítékre, egészen pontosan Holger Sickenberg, aki évek óta globális szinten koordinálja az eseményt. Nagy eredmény, hogy sok év után hivatalosan leíratott a két rendezvény. Milyen szerepe van benne a Cserkész Világbizottságnak, a globális koordinátoroknak, a nemzeti koordinátoroknak, a nemzeti cserkészszövetségeknek és így tovább. Ezek eddig leginkább a szokásjog alapján működtek, de már ideje volt leírni őket, és ennek kapcsán tisztázni néhány kérdést és feladatkört. A dokumentum kérésre bárkinek rendelkezésére áll, így itt most nem részleteztetik alaposabban.

Az ezt követő rövid vita során elsősorban a rádiós szabályozások eltérő mivoltáról esett szó. Izland kis ország, elég lazák a szabályok és a hatóságok sem szigorúak (úgyis mindenki személyesen ismer mindenkit), így elhangzott, hogy nem is baj, ha a cserkészek néha kicsit átlépik a szabályosság határait, legalább generálnak egy kis vitát, ami mindig alkalom a javulásra, és rájuk irányul a figyelem. Norvégiában ellenben szigorúbb a szabályozás, és az ottani cserkészek rendkívül büszkék arra, hogy a frekvenciák felügyeletével foglakozó hatóság rendszeresen megdicséri őket, hogy milyen szépen viselkednek az éteren.

Az ebédnél Richarddal kerültem egy asztalhoz, aki az OLPC-projektről mesélt. Elmondta, hogy a technika nagyon ügyes és nagyon olcsó. Például ha egy kis területen akárcsak egyetlen ilyen olcsó laptopot sikerül az internethez csatlakoztatni, akkor azon keresztül a környéken lévő többi ilyen gép is automatikusan tud csatlakozni. Gond akkor van, ha a következő internet-végpont sok kilométerre van, ami például Afrikában egykönnyen előfordul manapság. Nagy gond ezen kívül, hogy alaposan megnehezíti a projektet a korrupció: még ha sikerül is eljuttatni a számítógépeket egy-egy iskolába, elég nagy esély van arra, hogy a gyerekek helyett a „megfelelő” személyek kapják meg az eszközöket, rosszabb esetben eladják őket, az árukból pedig ki tudja… Nem véletlen, hogy sikeres projektek eddig inkább csak nem-annyira-szegény országokban jöttek létre, jórészt Dél-Amerikában (Argentína, Brazília, Chile).

Néhány mondat erejéig szó került még a JOTA szervezésének nehézségeiről, konkrétan arról, mennyire komplikálttá teszik a koordinációt a különféle országok szabályozásai, például az adatvédelem terén. A rádióamatőr szervezeteknek sokszor egészen pontosan tudniuk kell, mikor, hol, hány stb. cserkész ül a készülék mellé egy igazolt rádióamatőr vezetésével, míg ugyanez a JOTI esetében általában inkább homályban tartandó, hiszen az interneten jobb az elővigyázatosság.

Ebéd után Holger tartott egy rövid előadást arról, hogyan segíthet az internet a JOTA-JOTI szervezésében. A leginkább magától értetődő felület a globális regisztrációs rendszer. Először 2000-ben jött létre, elsősorban arra a célra, hogy azok is megtalálhassák egymást, akik nem chatelnek. Később egész munkacsoport és alkalmzáscsomag szerveződött köré (regisztrációs adatbázis, blog és jóváhagyók, fordítók, GoogleEarth megjelenítés etc.). Az országos koordinátorok számára fontos a NJiC-felület, amelyen a szövetségük nevében regisztrált összes felhasználó adatait látják, exportálhatják stb.

Jó alkalmazás a visszaigazolási kártya (validation card), amelyet az egymással közvetlenül kapcsolatba került résztvevők küldhetnek egymásnak, illetve a részvételi oklevél, amelyet bárki kiállíthat magának, és kinyomtathat, hazavihet, szüleinek megmutathat.

Ugyanilyen a blog is, amely tulajdonképpen egy beszámolóűrlap, a résztvevő cserkészcsapatnak csak ki kell töltenie, és egy hivatalos jóváhagyás után megjelenik az interneten, illetve később a rendezvényről kiadott DVD-n is. A DVD-n ezen kívül külön ki  vannak gyűjtve a legjobb fotók, megtalálható rajta a globális jelentés, a JOTA-JOTI története és számtalan egyéb tartalom is.

Ezt követően elhangzott az a megállapítás, mely szerint a rendszert fejleszteni kell az internet fejlődésével együtt, hiszen különben egy idő után unalmassá válik, csökkenni kezd a résztvevők száma…

A következőkben az északi országok – Svédország, Finnország, Norvégia, Dánia és Izland – közös határozatáról volt szó, amelyet az előző ERSIS-t (Oslo, 2006) követő találkozójukon hoztak, és amelyben a JOTA-JOTI átláthatóságáért aggódtak, illetve munkacsoportok és egy közös munkahonlap felállítását kérték. Ezek teljesíthetőnek tűntek. Elég furcsa, és az egész szemináriumon végigvonuló jelenség, hogy az északi országok – elsősorban Svédország és Dánia – mindenben a saját útjukat járják, és egyszerűen nem vesznek részt a számukra nem tökéletesen megfelelő kezdeményezésekben. A JOTA-JOTI-t amolyan belső ügyként kezelik, saját infrastruktúrával, saját tevékenységekkel, és ezekből jottányit sem hajlandó feladni a globális kezdeményezésekért, illetve azok fejlesztésében sem vesznek részt.

A JOTI fejlesztésére számtalan ötlet került elő: jobb visszaigazolási kártya (validation card), több keresési lehetőség az adatbázisban, bingó játék és „kódfeltörő játék”, állomások közötti távolság kiszámítása, a résztvevők időzónájának megfelelő helyi idő kijelzése, szorosabb kapcsolat a ScoutLink name-szerverével stb.

A következő vitában a dánok kifejtették, hogy náluk csapatonként 10 € részvételi díjat kell fizetni, és ennek a kezelését egyelőre nem tudják megoldani, kizárólag a svédek által gyártott saját regisztrációs rendszerrel. (Fizetni Hollandiában is kell, ott ez mégsem okoz gondot, igaz, ott csak egy cserkészszövetség van, míg Dániában öt vagy hat.) A megoldás az lehetne, hogy a regisztrált skandinávok automatikusan átkerülnek a globális adatbázisba is – meglátjuk, lesz-e belőle valami.

A következőkben a DVD-ről volt szó, amely Jan szerint kiváló reklámanyag: felhasználóbarát, demonstratív, reprezentációs ajándéknak is kiváló. Eddig a holland szövetség szervezte (és finanszírozta) az egészet, ami egy javaslat szerint idéntől úgy működne, hogy a hollandok az eddig saját szakállukra végzett munka helyett ugyanezt a WOSM megbízásából tennék. A javaslat elfogadtatott.

A svédek nagy kifogása, hogy ez rengeteg műanyag, és kell-e ez nekünk. Nem lenne-e jobb inkább letölteni. Szinte mindenki érveket hozott fel, hogy ha az ember egy DVD-t a kezébe kap, azt otthon valószínűleg beteszi a számítógépbe vagy a televízióhoz kötött lejátszóba, míg ha szóban elmeséljük neki, hogy „ezen a webcímen megnézheted”, akkor hazáig jó eséllyel elfelejti (ha ez egy papíron van, azt pedig elhagyja). Elhangzott az is, hogy néhány száz DVD valójában nem mérhetetlen mennyiségű szemét, különösen ha sokan több évre megőrzik etc. Szemlátomást erről sem nagyon lehetett meggyőzni a svéd küldöttséget, amint a szeminárium során gyakorlatilag semmi másról sem. Megjegyzendő egyébként, hogy a viták hangvétele rendkívül – északian – kulturált volt, külső szemlélő valószínűleg még a nézeteltérés tényét sem biztos, hogy regisztrálta volna.

A kávészünetet követően a nemzeti beszámolók következtek, amelyek meghallgatása rendkívül tanulságos időtöltésnek bizonyult.

Németországban négy nagy szövetség van, közülük a VCP-nek van JOTA- és JOTI-koordinátora is, a DPSG-nek jelenleg csak az utóbbi, a másik kettőnek meg senki. Évente számos tevékenységük kapcsolódik a rendezvényhez, játékok, kit-building (építettek már elektromos hőmérőt, sátorba felakasztható elemlámpát etc.). Játékaik többek között: kommunikációs játék (a résztvevők csapatok egy-egy sort kapnak egy üzenetből, és a többiekkel kapcsolatba lépve össze kell állítaniuk az egész üzenetet), sked-game(?) (megoldása egy telefonszám, aki először felhívja, az nyer), quiz-bot (a ScoutLinken üzemel egy #deutsch-quiz csatorna, amelyen kérdések érkeznek, ezeket kell megválaszolni, a válaszok pontokat érnek, a legjobb csapatok dicséretet kapnak).

A német nyelvű országok minden tavasszal tartanak egy saját kis deutschsprachige JOTA-JOTI-konferenciát, ahol értékelik az előző őszi rendezvényt, és egyben ötletelnek a következőről. E sorok íróját több német résztvevő is meghívta a következő ilyenre (2010. május 1-jei hétvége, Alsó-Bajorország).

A német nyelvű országokhoz hasonlóan a luzitán országok is egyre szorosabban működnek együtt a JOTA-JOTI szervezésében, bár ez egyelőre leginkább Portugáliára és Brazíliára korlátozódik, kisebb mértékig a Zöld-foki Köztársaságra; a többi ország egyelőre várat magára. A tavalyi évre szóló tervek elég ambiciózusak voltak, és többé-kevésbé meg is valósultak (állandó csapat és állandó honlap egész évben, több résztvevő a rendezvényen, szép színes plakátos stb.). A portugál JOTA-JOTI fénypontja a „Virtual Challenge” játék volt: egy központi aktuális téma körül volt 27 feladat (jórészt információkeresgélés Portugáliáról, Brazíliáról, cserkészetről, egy rövid videó elkészítés, cserkészbarátságok kötése stb.). Töb mint 60 szervező jött össze hozzá. Nagy eredmény, hogy a játék értékelését még aznap el tudták végezni. Persze voltak gondok is: egyes országok nem nagyon jeleztek vissza, a játék brazil portugál nyelven lett kiírva, így a portugáliai portugál cserkészek némi hátrányban voltak, illetve akadtak technikai jellegű nehézségek, és az eredmények kiértékelése sem ment tökéletesen elsőre. A pozitívumok közé sorolható a sok brazil résztvevő, több brazil szövetségi állam cserkészetének kedvező hozzáállása, illetve a két portugál cserkészszövetség közötti kapcsolatok erősödése.

A holland bemutató néhány adattal kezdődött: nagyjából 274 cserkészcsapat, azaz 14 000 cserkész szokott részt venni a JOTA-JOTI-n, ami a szövetség szűk egynegyedét jelenti. Van egy központi szervezőcsapat, a csapatoknak (a 22,50 € részvételi díj fejében) 14 regionális tanácsadó segít, illetve 6 munkacsoportban zajlik a szervezés (regisztráció 1-2 fő, országos JOTA-JOTI-állomás, webfejlesztők, a DVD összeállítói, fejlesztés (játékok, tevékenységek) és támogatás). Hollandiában egy új törvény folytán megszűnt a rádióamatőrök engedélyezése: egyetlen sikeres vizsgát követően bárki ingyen regisztráltathatja magát rádióamatőrnek és kap hívójelet. Ilyen hívójelet maga a holland cserkészszövetség is kiadhat (a JOTA-JOTI résztvevőinek általában J-vel kezdődőket szoktak kiadni, J = jamboree). A cserkészek így most már nem csak hogy részt vehetnek, hanem akár működtethetik is a készüléket, ha egy rádióamatőr felügyeli őket.

A holland központi állomás – PA6JAM – egy hajón üzemelt, és itt volt a JOTI-állomás is. Ez különösen a JOTA-szempontjából volt jó, mert nagyon jó a terjedés a tengeren. Készítettek egy saját központi honlapot is, amely amolyan mintaoldalként próbált ihletet adni a cserkészcsapatoknak. Volt rajta például egy live.jota-joti.nl oldal, ahol mindenféle új médiát és alkalmazást igyekeztek felhasználni (pl. éppen hol tartózkodik a hajó a térképen (APRS követéssel), éppen ebédelnek-e (a twitter.com segítségével) és így tovább. Az országos nyitóceremóniára igyekeznek mindig meghívni valamilyen híres embert, és az eseményt élőben közvetítik az éteren és az interneten (shoutcast). Hollandia elég pici és lapos, ezért jó a terjedés és a lefedettség. A nyitószertartást szinte minden holland résztvevő meg szokta hallgatni.

Korábban volt két nyomtatott kézikönyvük a JOTA-JOTI-hoz (kezdő & haladó), tavaly az egészet feltették az internetre (handboek.jota-joti.nl).

A 2008-as kit-building keretében egy feszültségmérőt barkácsoltak a résztvevők (ugyanis minden évben rengeteg elem marad, így legalább le tudják mérni, melyik használható még. Készítettek továbbá két posztert is: az egyik Hollandia térképe, amelyen be vannak jelölve a részt vevő cserkészcsapatok (több mint ötezerszer töltötték le!), a másik pedig egy sok kicsi képből álló tabló, amelyen a rádiózáshoz használt antennatornyok vannak. Ezeket a cserkészek minden évben fából „cserkésztechnikával” készítik, és igen jó érvet jelentenek, amikor egy-egy rádióamatőrt meg kell győzni arról, hogy a JOTA-JOTI erejéig foglalkozzon a cserkészekkel. (Melyik rádióamatőr ne álmodna arról a lapos Hollandiában – de valószínűleg másutt is –, hogy a kertjében vagy a falu szélén lesz egy 15 méter magas antennája…)

A brit cserkészek között rendszeres program a Thinkig Day on the Air február harmadik hétvégéjén. Idén külön érdekesség, hogy a két évvel ezelőtti cserkészcentenáriumhoz hasonlóan 2009 szeptemberétől 2010 októberéig cserkészlány-centenáriumot tartanak (ti. 1909-ben történt meg először, hogy a londoni Kristálypalotában (Crystal Palace) tartott hatalmas cserkész-összejövetelen megjelent egy csomó cserkészlány is – Baden-Powell őszinte meglepetésére). Nagy büszkeség ráadásul, hogy a dzsemborin használt GB100 hívójelhez hasonlóan megkapták a GG100 hívójelet (Girl Guide). Ez elvileg Angliáé, de még soha nem adták ki, ők pedig megkérdezték és megkapták – és örülnek.

Lesz aztán egy csomó más projekt is, például a Scout Centenary Award mintájára Guide Centenary Award, amelynek a pontrendszere is hasonló lesz, azzal a különbséggel, hogy több pont jár, ha kifejezetten cserkészlánnyal beszélnek a részt vevő rádiós cserkészlányok.

A szeminárium legtávolabbi résztvevője nem máshonnan, mint Új-Zélandról érkezett. Jim Parsons már három éve is ott volt Oslóban, és annyira jól érezte magát, hogy egy kis törökországi nyaralással kiegészítve idén újra ellátogatott Európába, megnézni, mi is történik errefelé. Aki esetleg nem tudná: Jim nagyjából nyolcvan éves. Az új-zélandi akcentust nem mindig könnyű megérteni, illetve viszonylag keveset mesélt a mostani fejleményekről, ellenben mutattott egy-két érdekességet. Ilyen például az a világtérkép, amelyen fölfelé van dél (hiszen a világmindenség falai nem függőlegesek, így teljesen önkényes megoldás,  hogy észak fölfelé mutat a térképeken). Hozott ezen kívül egy csomó posztert, amely az új-zélandi cserkészeket buzdította részvételre, például 1976-ban.

Dániában öt vagy hat cserkészszövetség van, amelyek létrehoztak egy közös JOTA-JOTI-szervező bizottságot egy elég komplikált szervezeti felépítéssel. A bizottság tagjainak útiköltségeit megtérítik a szövetségek, javarészt a csapatok által befizetett 10 € részvételi díjból, aminek a fejében a csapatok minden évben kapnak egy nyomtatott füzet formájú beszámolót, felvarrót és egy  a JOTA-JOTI során játszható puzzle-játékot. (Ez utóbbi hármat az északi országok közösen készítik, pontosabban minden évben másik készíti.) A rendezvényt minden évben más állomás (vagyis más cserkészcsapat nyitja meg), ahol a hollandokhoz hasonlóan ők is tartanak egy szép on-line beszédet.

Az északi országok ezen kívül a német nyelvűekhez hasonlóan minden évben rendeznek egy saját JOTA-JOTI találkozót.

Magyarországon meglehetősen másfajta nehézségek vannak. A legkomolyabb gond pillanatnyilag az, hogy a rendezvény teljesen félre van értelmezve: a legtöbb magyar regisztráló egyedülálló felnőtt férfi vezető, aki úgy gondolja, hogy a JOTA-JOTI egyfajta felnőtt vezetőknek szóló szabadidős elfoglaltság. Egyedül viszont nagyon unalmas, és így ki is ábrándulnak az egészből. Sajnos az utóbbi évek viszonylag komoly erőfeszítései ellenére sem sikerül arról meggyőzni a magyar cserkészvezetőket, hogy ez egy közösségi tevékenység, amelyet egy-egy őrsnek vagy rajnak (esetleg csapatnak) kellene együtt művelnie, és akkor egyrészt nagyon élvezetes lenne, másrészt nem csekély pedagógiai hozadékkal is bírna.

JOTA-fronton ellenben váratlanul igen örvendetes fejlemények vannak. Végh Tibor bᒠtavalyi lemondását követően Horváth Péter vette a kezébe a hazai szervezést, aki a – valószínűleg egyetlen – ténylegesen fiatal cserkészekkel üzemelő hazai JOTA-JOTI állomást néhány éve üzemeltető esztergomi Kőkúti László Zebuval együtt nagy lendülettel láttak munkához. A rendezvény még így is gyerekcipőben jár, mindenesetre szemlátomást némi kis élénkség kezd látszani.

Izlandon a cserkész rádióamatőrködésnek másutt valószínűleg ismeretlen gyakorlati vonatkozása is van: az izlandi cserkészszövetség (javarészt öregcserkészek, esetleg roverek, fiatalabb vezetők) üzemeltet egy önkéntes mentőszolgálatot, ahol is a felszerelés szerves része a rádió, hiszen az ország területének túlnyomó része lakatlan, így a mobiltelefon is sokfelé használhatatlan. Sok érdekes fényképet láttunk az elmúlt évtizedekből, az egyik folyón átkelő terepjáró láttán Andres megjegyezte, hogy az antennának az is egy haszna, hogy az autó esetleges elsüllyedésekor legalább az kilátszik… Az első JOTA-részvétel talán 1961-re datálható, de az még elég passzív volt, mert gyönge volt az izlandi állomás (a kontinens meg messze), így csak hallgatni tudták a JOTA-t. Később a ’70-es évektől sok csapat bekapcsolódott. Sokaknak igen jó felszerelésük van, olykor a cserkészeknek vannak a legjobb berendezéseik az országban. Néhány évtizede még országon belül is sokat használták, praktikus okokból.

Finnországban a JOTA legnagyobb kihívása a rendezvény után az állomásoktól a jelentések bevasalása, árulta el Banda, a finn JOTA-koordinátor. Néhány statisztikát is említett, némi bizakodással téve hozzá, hogy azért bizonyos haladás szerencsére megfigyelhető.

A JOTI-ra évente nagyjából 1000 ember regisztrálja magát Finnország saját regisztrációs rendszerében. A finn cserkészszövetségen vagy egyfajta alszövetség, talán inkább mozgalom, a netcserkészek, akiknek több mint tíz éve saját szerverük is van, a wiki.partio.fi oldal pedig már kétezer bejegyzés fölött jár. A JOTA-ért valamiféle jelvények is kaphatók, de ez nem volt teljesen érthető: az egyik talán a részvételért, egy másik pedig azért, ha a cserkész valamilyen feladato(ka?)t teljesít.

Végül Svédország került sorra, ahol is David elmondta, hogy erős a gyanújuk arra, hogy többen vesznek részt, mint ahányan regisztrálják magukat. A részvétel nem túl magas, de növekszik. Sok dologgal kísérleteztek, de gyakran kudarcot vallottak, talán mert lusták a felhasználók, vagy a fejlseztők egyszerűen „csak” megelőzték a korukat. Kérdésként felmerült, hogy mit terveznek a 2011-es svédországi világdzsemborin, amire az volt a válasz, hogy több ízben megkörnyékezték a dzsembori szervezőit, de azt szokták mondani, hogy „á, addig még van 2,5 év”. Nem hivatalosan olyan hírek is vannak, hogy kicsit elszállt a dzsembori költségvetése, így a helyzet rendeződéséig a szervezők igyekeznek minél kevesebb kötelezettséget vállalni. Mindenesetre általános derültséget okozott az „I want to go to the WSJ 2011” feliratú felvarró, amelyből mindenki kapott egy példányt. Mindazonáltal vannak jó kis tervek a dzsemborira (pl. minden nap elmondja egy résztvevő a YouTube-on, hogy mi vollt aznap a legjobb és hasonlók), de a megvalósítás egyelőre várat magára.

A kávé- és/vagy ízlés szerint teaszünetet követően Tom V. Segalstad számolt be az IARU (International Radio Amateurs Union) határozatáról, amelyet valószínűleg nem túlzás történelmi jelentőségűnek minősíteni. A történet dióhéjban: a JOTA-val egy időben zajlik minden évben egy elég fontos német rádióamatőr verseny – és ezek persze zavarják egymást. A németek együttműködők, hiszen egy-két éve már korlátozták valamennyire a versenyen használt frekvenciákat, de még jobb lenne, ha nem is lenne ekkor a verseny. Erre egy megoldás lenne, ha az IARU elismerné a JOTA fontosságát, mint ami komoly lehetőséget jelent a rádióamatőr-utánpótlás toborzására. És lőn. Tom készített egy határozati javaslatot (szépen megindokolva, hogy pl. a norvég rádióamatőr szövetség tagságának nagyjából 10%-a a JOTA révén lett rádióamatőr, és ez sok más országban is hasonlóképpen van), amelyet benyújtott az általa személyesen is jól ismert norvég rádióamatőr szövetségnek, ahol azt megvitatták és kicsit átalakították. A norvég rádióamatőr szövetség tagja az IARU-nak, amelynek tavaly a horvát tengerparton, Cavtatban volt a közgyűlése. (Pontosabban ez az IARU 1. régiójának közgyűlése volt, amely kiterjed Európára, Afrikára és a FÁK-országokra.) És a közgyűlés ezt elfogadta! Ahhoz, hogy az egész világra érvényes határozat legyen, még a másik két régiónak is el kell fogadnia, mindenesetre állítólag kicsi az esély arra, hogy ne bólintsanak rá.

4. Recruitment of young new radio amateurs: recognition of JOTA.

A határozatot elfogadó ülést követően rengeteg – elsősorban arab és afrikai – ország küldöttei rohamozták meg Tomot, kérték, hogy segítsen felvenni a kapcsolatot a helyi cserkészekkel, sőt kérdezték, hogyan segíthetnének az országukban működő cserkészeknek. A határozatot a közgyűlés ellenszavazat nélkül fogadta el, tehát a Magyar Rádióamatőr Szövetség is áldását adta rá, amit mindenképpen érdemes lenne kiaknázni a következő években. És persze szép, hogy magas szinten születik egy ilyen döntés, de önmagában ez keveset ér: a legalsó szinten, az egyes rádióamatőrökben kell tudatósítani.

Szombaton szokás szerint fél kilenckor volt reggeli, utána kis sétát tettem fényképezőgéppel a kezemben. A szeminárium első két napján megállás nélkül olyan szélt fújt, amelyet odahaza egyszerűen viharnak mondunk. Itt szemlátomást mindennapos jelenség.

Fél tízkor Scouts’ Own volt a Gilwell-kunyhóban. Mindkét tulajdonnév magyarázatra szorulhat. A Scouts’ Own amolyan ökumenikus áhítat-féleség, még Baden-Powell idejéből ered, aki a maga részéről meglehetősen tartózkodóan tekintett az intézményes vallásokra és vallásosságra, és inkább a maga módján volt hívő – úgy viszont viszonylag mélyen. Ezt az áhítatot egy idős vezető tartotta ? Magnússon, aki a helyi Gilwell-park (tulajdonképpen a kunyhó és a Gilwell-képzés) parancsnokhelyettese. Nem mondott sokat, ennek ellenére sütött róla a tekintély és karizma. (Érdekes, hogy pont olyan kicsit magas hangja volt, mint a pápának, és egy kicsit még az angol kiejtése is emlékeztetett rá – így elég keveset lehetett megérteni belőle.) A helyszín, a Gilwell-kunyhó tulajdonképpen egy faház. Egy viszonylag nagy, kb. 12×5 méteres teremből, és néhány apró helyiségből áll. 1942-ben épült, és azóta halmozódnak benne a Gilwell-Woodbadge képzések relikviái, amelyek mára igen tekintélyes mennyiséget tettek ki, és rendkívüli hangulatot kölcsönöznek az épületnek.

Az ülés ezúttal 10 órától kezdődött a rituális kézfogással (elindult egy kézfogás a sorban állók egyik végéről, és szépen körbejárt). Ezt követően Richard Middelkoop ragadta magához a szót, és azt javasolta, hogy három kiscsoportban alakítsunk minél több ötletet arról, szerintünk hogyan fog kinézni a JOTA-JOTI 2020-ban. „Minél eszementebbek az ötletek, annál jobb” – hangzott a jelszó.

A megosztásra a kávészünetet követően került sor, itt kicsit összevissza: az egyik ötlet volt a back to the basics, vagyis vissza az alapokhoz, például az erdőbe. A technika addigra valószínűleg a jelenleginél is kisebb, jobb és valószínűleg olcsóbb is lesz, ami nagyobb mobilitást tesz lehetővé. „Ha addigra valóban minden JOTI-állomás regisztrálná magát az új, globális regisztrációs adatbázisban…” – hangzott az egyik álom. Egy lehetőség lesz az echolink, vagyis a régi és az új technika kombinálása, amely már most  is rohamosan terjed. Az egyik angol résztvevő kicsit pesszimistán nyilatkozott: az utóbbi évek fejleménye, hogy a szülők gyakorlatilag taxisofőrökké váltak, a gyerekek manapság már sehová sem mennek / mehetnek egyedül, még viszonylag idős korban sem. Mi lesz így a cserkészettel? Megjelent a cyber-dzsembori fogalma, ami szép, de mit is csináljunk a sok technikával? Ugyanazt, amit a valóságban. Például főzzünk. És ahogy az ember a valóságos dzsemborin is cserélget, ugyanúgy a cybertérben is cserélgethet, pl. recepteket. Még az is lehet, hogy egy évtized múlva már nem csak az étel képe (esetleg mozgó képe) megy át a hálózaton, hanem még az illata is.

Előkerült, hogy tulajdonképpen semmi sem fog változni – legalábbis ami az alapokat illeti: a cél ugyanúgy a találkozás lesz, az egymással  való megosztás, információké, esetleg érzéseké, mindené. A technika mobilisabbá válásával a JOTI-t jobban lehet integrálni egyéb cserkésztevékenységekbe, hiszen egy golyóstollnyi méretű vagy szemüvegként viselhető kamera sokkal kevesebb előkészületet igényel, mint ha komplikált hálózatokat kell építenünk dróttal. Valószínűleg szinte minden drót nélküli lesz, ebből pedig az következhet, hogy a JOTA és a JOTI egyfajta virtuális dzsemborivá olvad össze. Végül elképzelhető, hogy a Second Life-hoz hasonlóan egyfajta virtuális összejövetel lesz – és az egyik brit küldött szeme előtt már fel is derengett egy gigantikus zárószertartás, amelyen félmillió cserkész vesz részt valahol a cybertérben.

A vissza az alapokhoz gondolat a harmadik csoport gondolkodásában is felmerült, aminthogy az is, hogy a globális nyitóállomást milyen jó lenne a Holdról üzemeltetni. És azt is jó lenne elérni, hogy minden olyan országból legyenek résztvevők, ahol cserkészek vannak. A szegényebb országokba esetleg lehet mobil JOTA-JOTI-csoportokat küldeni, akik magukkal vihetnék a megfelelő technikát, hogy az ottani cserkészek is bekapcsolódhassanak a rendezvénybe. A virtuális élmény egyébként előtérbe fog kerülni, hiszen a technika árának csökkenésével ellentétben az utazás valószínűleg egyre drágább lesz, ráadásul elképzelhető, hogy egyre kényelmetlenebb is lesz a folyamatos zsúfoltság és az ebből következő dugók és késések miatt. Elhangzott még, hogy a pedagógiai rész is egyre hangsúlyosabb lesz, hiszen a cserkészeket arra készítjük fel, hogy hogyan éljenek a jövőben – márpedig ez egyre inkább azt is jelenti, hogy az internet helyes használatára is meg kell tanítanunk őket, amire keresve sem lehetne jobb alkalmat találni a JOTI-nál.

A beszámolókat követő vitában elhangzott, hogy mindhárom csoport gondolatai eléggé egy irányba mutattak. Fontos (lenne) lépést tartani a technika fejlődésével, ez ugyanakkor szinte lehetetlen, hiszen nem csak egyes jelenségek, alkalmazások stb. lineáris fejlődésről van szó, hanem egyre több is lesz az alkalmazás, berendezés stb., ráadásul ezek egyre többféleképpen kombinálhatók egymással, így sajnos egyre erősebb lesz a választóvonal a technikát csupán (úgy ahogy) használó tömeg és a működését is valóban alaposan értő „happy few” között.

Mindemellett fontos, hogy ne felejtsük el az üzenetet, hogy miről is szól a JOTA-JOTI: találkozásokról, kommunikációról – és ennek sok év múlva is így kellene lennie.

Elhangzott, hogy a JOTA hatalmas PR-gyakorlat is, különösen a VHF-sávon. Rengetegen fülelnek arra, hogy mit is mondanak a cserkészek, és így akár új felnőtt vezetőkre is szert lehet tenni, illetve népszerűsíthető a cserkészet.

Ebéd után arról volt szó, hogyan vonhatnánk be távoli országokban / vidékeken élő cserkészeket a rádió vagy az internet – konkrétan a JOTA-JOTI – segítségével. A kérdésfelvetés kicsit különösnek látszott, hiszen Európában alig akad igazán „távoli” hely, ahová valóban nehéz lenne eljutni vagy ne lenne például internet. Végül Európánál némileg nagyobb területben, az IARU I. régiójában gondolkodtunk.

A dán cserkészek például egy ízben elutaztak Tunéziába, hogy segítsenek az ottaniaknak részt venni a JOTA-n. Később kiderült, hogy a tunéziai cserkészek történetes amúgy is meglehetősen aktívak rádiós fronton, tehát nyitott kapuk döngettettek. Észak-Norvégia („the country which God forgot but NATO found”) ellenben még ma is meglehetősen izolált, és különösen az volt a ’70-es években, amiről Tom mesélt. Akkoriban volt katona, és jellemző a norvég hadseregre, hogy elengedték a laktanyából, hogy cserkészetet csináljon a helyi fiataloknak, illetve segítsen nekik részt venni a JOTA-n. Kiderült, hogy azon a vidéken a gyerekeknek semmilyen más szabadidős lehetőségük sem volt, így a szülők is rendkívül támogatók voltak. Míg Oslóban a szülők hozzáállása az volt, hogy a vezető örüljön, hogy cserkészkedhet a csemetéikkel, északon ők örültek, hogy végre valamit kapnak a gyermekeik. Megkérdezték, hogy mire lenne szükség, mire mondta, hogy jó lenne valamilyen sufni, ahol össze tudnak jönni a cserkészek – és néhány hét alatt akadt egy cserkészotthon.

A beszélgetés során felmerült néhány kulcsszó ezzel kapcsolatban: cserkészek, rádióamatőrök, felszerelés, logisztika (vagyis a felszerelés elszállítása messzi földre), az egész tevékenység pedagógiai tartalma (illetve helye a szövetség pedagógiai programjában), szervezés, tájékoztatás / marketing.

Felmerült az is, hogy már csak azért is érdemes lenne vidéken jobban terjeszteni a JOTA-JOTI-t, mert jóval kisebb a konkurencia (pl. más ifjúsági szervezetek és/vagy tevékenységek képében), mint vidéken.

Felmerült továbbá, hogy a JOTA utáni hétvégén van minden évben a CQ WW rádióamatőr verseny, amely az egyik legnagyobb a műfajban. Márpedig sok részt vevő rádióamatőr csapat (nagyon komoly felszereléssel) elutazik messze, olykor egészen távoli vidékekre (pl. Afrikába) és már egy héttel előtte teszteli a felszerelést, a terjedést, egyszóval készül. Nincs kizárva, hogy össze lehetne őket kapcsolni a helyi cserkészekkel, és valamilyen közös érdek mentén részt venni a JOTA-n. Például a cserkészek segíthetnének kisebb munkálatok elvégzésében, helyismerettel, segítséggel, cserébe a távolról érkezett rádióamatőrök segítségével részt vehetnének a JOTA-n, ami egyben a CQ WW versenyre is jó felkészülés.

Egy másik hozzászólásban ez egyszerűbben is felmerült: rádióamatőr cserkészek a JOTA alkalmával „kiszállhatnak” valamely cserkészcsapathoz. Erre Németországban több példa is volt: több JOTA-JOTI-hoz értő vezetővel is előfordult, hogy a rendezvény hétvégéjén vonatra pattant, és az ország másik végén töltötte a hétvégét egy cserkészcsapatnál, akiket bevezetett a JOTA-JOTI rejtelmeibe. A kísérlet általában sikerült, és a helyi cserkészek rákaptak a rádiós / internetes cserkészkedés ízére, így a következő évben már maguk is meg tudták szervezni a rendezvényt.

Erre Tom azt is elmesélte, hogy egy ízben Pennsylvaniában dolgozott néhány évig, és az ottani cserkészekkel olyan jól sikerült megszerettetnie a rádiózást, hogy azóta (talán 15-20 év óta) minden évben részt vesznek a JOTA-n.

Ezt követően Jan Kluiver kapta meg a szót, aki egy a JOTA-JOTI-n játszható globális játékról beszélt, illetve ezt akarta megvitattatni a résztvevőkkel. 2006-ban Oslóban már felvetett egy globális bingó játékot, de az szemlátomást túl bonyolult lett és nem terjedt el igazán. Ekkor indult a jotajoti.org honlap is, amely azóta a rendezvény központi oldalává nőtte ki magát, ami annál is inkább fontos, hiszen a játéknak központi eleme, hogy a résztvevő csapatok regisztrálják magukat. A játék megvitatásának kiindulási pontjai: legyen egyszerű, globális méretű (ebben azért volt valami hátborzongató, legalábbis e sorok írója számára: olyan játék, amelyet 5 kontinens több százezer cserkésze játszhat egyszerre), a JOTA és a JOTI kereteiben egyaránt játszható, csoportos, ösztönözzön kapcsolatteremtésre, évente ismétlődjék (esetleg változtatásokkal), illetve az előzőből következően legyen lehetőség a továbbfejlesztésére. Két ilyen típusú játéktervezetet terjesztett elő: az egyik egy már említett bingó, a másik pedig egy kódfeltörő játék lett volna. A későbbiekben kiderült, hogy egyáltalán nem könnyű egy ilyen játékot megtervezni, így az egyszerűség kedvéért a bingó játék maradt meg a kettő közül továbbgondolásra. Az alapvetést követően újfent három kisebb csoportban vitattuk meg a kérdéseket.

Az egyik munkacsoport a játék koncepciójával foglalkozott, és hat pontban foglalták össze a megbeszélésüket.

Hány résztvevő csoport kell ahhoz, hogy a játék valóban sikeresen működjék? A válasz: legalább 250. (Ezt alaposan átgondolták, és meg is indokolták, de az sajnos nem jegyződött fel.)

Hogyan lehet szabotálni a játékot? Erre az a válasz született, hogy úgy kell elkészíteni a játékot, hogy ne árthasson, ha valaki  szabotálja is, vagyis:

- mérhetővé kell tenni, hányan vesznek részt,

- ne annyira versenyszerű legyen, mint inkább olyan, hogy mindenki kap valamit, aki teljesíti.

A játékot a klasszikus bingón túl is kiterjeszthetővé kellene tenni, például ne csak egyenes vonalban jöhessenek ki a számok, hanem akár különféle formákban is, ha az egyenes túl egyszerűnek látszik.

Az egésznek a neve pedig lehetne „jam puz”. (JAMboree PUZzle.)

Nehézség, hogy a JOTI sokkal gyorsabb műfaj, mint a JOTA, ami úgy kezelhető, hogy két különböző győzteslistát teszünk közzé a két rendezvényre.

A következő munkacsoport a játék technikai megvalósíthatóságáról beszélgetett. Természetesen mivel még a játék koncepciója is függőben van, így nem mehettek túlságosan a részletekbe, mindenesetre egy-két feljegyzésre méltó dolog elhangzott. Az egyik ilyen az volt, hogy lehetőleg valamilyen egyszerű programozási nyelvben készüljön. (Rossz tapasztalat volt korábban, hogy egy projekt JAVA nyelvben készült, majd pedig amikor a programozó cserkész valami miatt távozott a csoportból, akkor nem volt aki folytassa, mert senki sem értett eléggé a JAVA-hoz.)

A másik, inkább a játék koncepcionális részéhez tartozó megállapítást a svédek tették. Az északi országok már régóta játszanak egy kódfeltörő játékot, javarészt egymás között. Ez úgy néz ki, hogy minden regisztráló cserkészcsapat kap egy kódot, és a cél minél több ilyen kódot összegyűjteni a többi JOTA és/vagy JOTI résztvevőtől. Így előfordulhat, hogy a chat-csatornán mindenki „bekiabálja” a saját kódját, és így a többi résztvevő azt összegyűjti, aztán ha valaki elég szemfüles, akkor meglehetősen sok kódot tud összeszedni. A gond ezzel az, hogy aláássa a játék pedagógiai célját, nevezetesen azt, hogy a résztvevők egymással – lehetőleg kétoldalúan is – kommunikáljanak. Erre azt találták ki a svéd szervezők, hogy egy-egy a szerveren megfejtésként megadott kód sokkal többet ér akkor, ha két csapat egymás kódját adja meg, mintha csak egy csapat egy másikét. Ilyenre pedig legkönnyebben kétoldalú kódcserével (tehát kommunikációval) kerülhet sor.

A harmadik munkacsoport a népszerűsítésről ötletelt. A konklúzió az lett, hogy mindenképpen a WOSM-nek magának kellene népszerűsítenie, hiszen az önmagában is komoly súlyt ad a játéknak. A részvétel oka az, hogy izgatja a potenciális játékosokat, hogy milyen is lehet. Aki már ismeri, az tudja, hogy jó dolog – de aki nem? Jó, ha van valamilyen jutalmazás, pl. a játékosok kinyomtathatnak egy-egy „bizonyítványt”. Aki nem vesz részt, az nyilván azért tesz így, mert nem tartja érdekesnek, ezért nagyon vonzó, csábító anyagokra lenne szükség a nyomtatott brosúrától kezdve a YouTube-ig. Ezen kívül fontos szerepe lehet a fordításoknak is, bár ez a magyar nyelvterületen szemlátomást nem jelent sokat.

Ezt követően amolyan levezetésként sor került egy Moonbounce nevezetű jelenségre, ami abból áll, hogy a Holdra küldött rádiójelek visszaverődnek. Különös módon ezt bármely cserkész rádióamatőr elvégezheti! Dwingelooban van egy régi rádióteleszkóp, amely húsz éve nem működik. Erre bárki rákapcsolódhat az interneten, és az ily módon a Holdra küldött jelei visszaverődnek, és meg is hallgathatók.

Végül vacsora előtt még Tom beszélt a JT szoftverről egy sort.

A vacsora – utolsó vacsora – rendkívül finom volt. Kétféle hús (bárány és marha) volt igen finoman elkészítve. Velem szemben egy fiatal helyi cserkészvezető ült, őt faggattam az izlandi cserkészet helyzetéről. Elmesélte, hogy a roverek helyzete itt is nehéz, hiszen 18 évesen sokan elmennek vezetőnek. Ehhez hozzájárul, hogy az izlandi cserkészek fenntartanak egy hegyimentő-szolgálatot is, amely szintén sok idősebb cserkészt szippant el. Itt 16 évesen lehet megkezdeni a kiképzést, és 18 évesen lehet szolgálatba állni. Több tucat mentőcsoport működik szerte a szigeten, de a bevetés viszonylag kevés, országosan körülbelül hetente egy esethez hívják őket, tehát egy-egy csoport körzetében ritkán van bevetés. A felszerelésük elképesztő, részben az állam finanszírozza, részben pedig maguk, mégpedig a szilveszter előtti tűzijátékrakéta-értékesítésekből. Ezen meglepődtem, de beszélgetőpartnerem kifejtette, hogy az izlandiak mániákus tűzijáték-imádók, szilveszter éjjelén órák hosszat lövöldöznek, így ez egyáltalán nem lebecsülendő bevételforrás.

Végül felvirradt a szeminárium utolsó hivatalos napja, vasárnap. Andres egy rövid eligazítást tartott az aznapi programról, aztán újfent Holger vette át a szót, és a következő fél órában arról töprengtünk, hol leszünk 2020-ban (avagy 20 év múlva – a két időpont néha keveredett a beszélgetések során, de ennek végülis csekély jelentősége volt). Számtalan elképzelés elhangzott arról, merre is fog továbbfejlődni a JOTA-JOTI, így itt inkább csak említés szintjén. A kulcsszó továbbra is a kommunikáció marad, ez szinte biztos. Ugyanakkor a technika fejlődésével lehet, hogy egyfajta Second Life-dzsembori lesz a rendezvényből. Valószínűleg erősödni fog a közösségi oldalak (pl. iWIW, Facebook) szerepe, így elképzelhető, hogy a JOTA-JOTI alapja is egy ilyen platform lesz. A jelenlegi helyzetre is érvényes megállapítás, hogy igyekezzünk olyan tevékenységeket végezni a JOTA-JOTI előtt (és ezeknek pl. a fényképeit előkészíteni), amelyeket jól be lehet mutatni más országok cserkészeinek, hiszen jelenleg sajnos a kapcsolatok jó része nem több, mint a név és az életkor megosztása egymással, pedig mennyivel érdekesebb dolgokat is lehetne mesélni egymásnak. Aztán újabb tanulság, hogy a (rádióamatőr és internetes) technika még ma is felkelti az érdeklődést, így feltehető, hogy ez a következő években sem fog változni. Kicsit a korábbiakra rímel, hogy október harmadik teljes hétvégére szervezhetnénk olyan cserkésztevékenységeket, amelyekbe beilleszthető a JOTA-JOTI, így ezek kölcsönösen gazdagíthatnák egymást. A JOTA-JOTI ráadásul csak kiindulási pont, első találkozás. Milyen jó, amikor az éteren / virtuális térben egymással megismerkedett cserkészek a valóságban is találkoznak. Persze számos nehézség is van: kulturális különbségek, nyelvek, időzónák, adatvédelem stb.

További ötletek volt, hogy hozzunk létre egy JOTA-clustert, ahol mindenki megadhatja a saját frekvenciáját, vagy egy napló (log), amelyet pontosan vezetve mindig tudható, hogy éppen ki van adásban (on air). Aztán a tevékenységet kapcsolni is lehetne valamihez, például packet radióhoz vagy APRS-hez. Egy javítandó terület a jelenlegi két globális e-mail lista (JOTA és JOTI), amelyek jelenleg leginkább egyirányú kommunikációval működnek, jóllehet megbeszélésekre, vitákra is lehetne őket használni. Léteznek flash alapú videókonferencia-szolgáltatások is, amelyek szintén felhasználhatók a távol lévők közötti együttműködés javítására: egy weboldalon kívül semmi sem kell hozzájuk, és akár 10 ember is beszélhet egymással. A rendezvény gördülékenyebb működését szolgálhatná a nemzeti koordinátorok kilétének nyilvánossá tétele, illetve az, ha az összes – jelenleg 4-5 weboldalon megtalálható – JOTA-JOTI-val kapcsolatos információ egyetlen helyen lenne összegyűjtve.

Az északi országok (Dánia, Finnország, Izland, Norvégia & Svédország) az 2006-os norvégiai ERSIS után összegyűltek, és – mint feljebb már előkerült – leginkább svéd-dán nyomásra elfogadtak egy némileg barátságtalan hangú határozatot arról, hogy meglehetősen átláthatatlan az egész JOTA-JOTI szervezése, ami aggasztja őket. Egy munkacsoport tehát a jelenlegi szemináriumon ezzel foglalkozott, mégpedig viszonylag eredményesen, hiszen egy leírt ajánlás lett az eredménye. Ez, egy folyamatábrával megspékelve, létrehoz egy struktúrát arra, hogyan nézzen ki a JOTA-JOTI fejlesztése. Röviden: érkezik egy kérés / indítvány akárhonnan, amelyet egy hivatalosan megválasztott grémium elbírál. Ha jó ötletnek látszik, akkor kidolgozzák viszonylag részletesen, valaki leprogramozza, valaki(k) teszteli(k), ha jó, akkor pedig a már említett grémium hivatalosan is elfogadja, és így az adott – immáron konkrét testet öltött gondolat, például egy játék – JOTA-JOTI részévé válik. Tulajdonképpen nem egy forradalmi elgondolás, csupán némi tiszta vizet jelent a pohárban, illetve le van írva, ami eddig is úgy-ahogy ily módon működött. Meglátjuk, hogyan fog menni az valóságban…

Ezek után Jan beszélt még egy kicsit a korábbi bingó játék helyét átvevő Jam-Puz játékról, amellyel tesztüzemben várhatóan a 2009-es JOTA-JOTI-n ismerkedhetünk meg. Ugyanő beszélt egy kicsit a JOTA-JOTI DVD-ről is, amelyet pillanatnyilag a holland cserkészszövetség csinál. Creative commons szerzői jogi védelem alatt áll, vagyis nem kereskedelmi célra szabadon másolható, de a forrást meg kell jelölni. A holland cserkészek további legalább öt évig vállalják a DVD készítését, ám a tevékenység hivatalosan a WOSM égisze alatt fog futni, amely a hollandokat bízza meg a munkával. Némi érdekesség volt e sorok írójának, hogy az egész DVD-menü is lefordítható, amire eddig még nem került sor.

Richard Middelkoop feltette az obligát kérdést, hogy legyen-e ERSIS 2012-ben is. A válasz: igeeeen! A helyszínt egyelőre nem tudni, mindenesetre egy-két szövetséggel igyekszik majd tárgyalásokba bocsátkozni.

Végül zárszavak, ígéret arra, hogy minden megjelenik a rendezvény honlapján és majd egy DVD-t is küldenek postán, rituális kézfogás, és Andres szertartásos kijelentése: I have the announce that the 8th ERSIS  seminar is now closed.

Az ebédet követően kezdetét vette egy félnapos lazább program, amelynek keretében megnéztünk egy geotermikus erőművet, majd buszunk lerobbant a főúton egy lávamező közepén (aminek azonban nagyon örültem, mert így az izlandi természetből is megtapasztaltam valami közép-európaiként egészen rendkívülit). Ezt követően megnéztük az izlandi katasztrófavédelem központját, végül lubickoltunk egyet egy városi strandon. Mindezekről bővebben itt lehet olvasni. Az útról készült néhány fénykép is, illetve egy térkép.

A mérleg: 4 DVD, pár brosúra, személyes meghívások elsősorban német nyelvterületről, töménytelen új ismeret, ami egyben töménytelen kihasználatlan pedagógiai lehetőséget is jelent Magyarországon. Végül de nem utolsó sorban nemzetközi cserkészbarátságok létrejötte és megerősödése. Érdemes volt.

Néhány fontosabb link:

• A szeminárium hivatalos honlapja (napirend, jegyzőkönyvek, fényképek stb.)
• Hivatalos globális JOTA-oldal
• Hivatalos globális JOTI-oldal
• JOTI technikai oldal
• JOTA-JOTI közösségi oldal

A(z) "8th European Radio Scouting and Internet Scouting Seminar (ERSIS) – Izland" című cikk itt folytatódik »

Az előző bejegyzésben már nagy vonalakban megemlékeztünk a luxemburgi vezetőképzési rendszer felépítéséről, ebben a postban a csapatparancsnok-képzést vesszük szemügyre. Ez a képzésforma az MCSSZ-ben csak mostanában alakulgat, így talán nem érdektelen megismerkedni egy már bevált rendszerrel is.

A csapatparancsnok-képzés az LGS-ben viszonylag rövid:

• egy hétvége
• egy csapat-vezetőségi megbeszélés levezetése (“vizsga”)
• egy csapatparancsnokoknak szóló országos (vagy térségi) találkozón való részvétel.

Ha ezek teljesülnek, akkor az ember kitölt egy papírt, mely szerint 1-3 évre vállalja a parancsnoki (vagy helyettesi) megbízatását is, a szövetség pedig ennek megfelelően küld neki egy kártyát, mely szerint a következő 1-3 évben kineveztetik valamely csapat említett pozíciójára, ezzel együtt pedig szavazati jogot kap az országos közgyűlésen.

A képzés “jogi” keretét amúgy a luxemburgi cserkészszövetség 6. számú szabályzata adja (másfél oldal), amelyet utoljára hét éve módosítottak.

Az alábbiakban elsősorban a hétvégi képzésről lesz szó, hiszen a másik két feltétel elég könnyen elképzelhető.

A képzésre a szövetség bilsdorfi házában került sor 2008 novemberében. Már a regisztráció is hamisítatlanul luxemburgi volt: az ember a neve megemlítése után rögtön kapott egy darabka csokoládét. Az evés Luxemburgban központi tényező: nincs olyan rendezvény, ahol ne lenne “etetés”. Itt is állandóan hegyekben állt a csipegetnivaló, és a hivatalos étkezések is igen bőségesek voltak.

A résztvevők az egész országból érkeztek (ez itt ugye elég csekély terület, mint egy kisebb magyar megye) és kb. 25-en voltak. Ez elég nagy szám, hiszen összesen 64 cserkészcsapat működik az országban (ami szintén elég nagy szám). A résztvevők között e sorok írója a maga bő harminc évével nagyjából középtájon volt, a nemek aránya pedig körülbelül fele-fele lehetett.

Az első “képzés” egy elmélkedés volt a padlásszobában (amely egyébként a résztvevők közös szállása is volt). A szövetség katolikus, és ezt igyekeznek is megjeleníteni, többek között ily módon is. Az áhítat mélysége – főként a résztvevők érettsége – hagyott maga után kívánnivalókat az én finnyás keleti lelkemnek, dehát Nyugat-Európában sajnos ez a helyzet. És sajnos kishazánk is errefelé tendál.

Egy-két taizéi dal után kicsit a cserkészszertartások kereteiről beszélgettünk (legyen csöndes, szép zenével, egy-két gyertyával, amúgy az ég és a föld között), majd egy istenképpel foglalkozó gyakorlatra került sor. Középre kiboríttatott egy csomó apró-cseprő tárgy, és ezek közül ki-ki kiválasztotta, hogy számára “micsoda Isten”. Világítótorony? Golyóstoll? Rendőr? Gondolatainkat megosztottuk egymással, ami tanulságos beszélgetésekhez vezetett.

A másik gyakorlat szintén ismert módszeren alapult: mindenki felírt egy általa fontosnak érzett kérdést egy lap aljára, majd továbbadta a lapot a baloldali szomszédjának. Ez ezek után megkísérelt valamiféle választ adni a kérdésre, majd – saját írását eltakarandó – lehajtotta a papír felső szélét, és újfent továbbadta a lapot. Ily módon a végeredmény egy összetekert papírlap volt egy kérdéssel és számtalan névtelen válasszal. (A gyakorlatban ezt néhány ember után meg kellett szakítani, mert rengeteg idő kellett volna rá.)

Ezt követően lesétáltunk a földszintre, és a cserkészet alapjairól került szó, mégpedig a nevelésről.

(Előtte röviden előkerült, hogy ki milyen elvárásokkal érkezett a képzésre.)

Első játékként mindenki visszagondolt eddigi cserkészvezetői pályafutására, és kiválasztott egy fiatalt, aki valami miatt nagy benyomást gyakorolt számára. Ezt követően kisétáltunk a folyosóra, és a képzők által szétszórt számtalan – jórészt rendkívül szokatlan – fénykép közül kiválasztottunk egy olyant, amit az említett cserkészünknek kívánnánk, hogy olyanná váljék (konkrétan vagy átvitt értelemben). A megosztás során a gyerekek nevei korosztályonként csoportosítva kerültek fel a táblára, és természetesen lehetett kérdezni. Nagyjából így sikerült alaposabban átgondolni, kit és mire is sikerült eddig nevelnünk…

Ezt követően egy előadás következett, amelyben bemutattatott a luxemburgi cserkészet pedagógiája. Ez nagyjából a RAP-ra épül, ami magyarul is elolvasható a bibliothecában: cserkészmódszer, korosztályok, korosztályi módszerek, személyiségdimenziók, nevelési célkitűzések etc.

A következőkben a csapatparancsnok szerepeiről volt szó, amelyekből négyet azonosítottunk:

• szervező
• képző / nevelő
• a vezetők munkatársa
• a vezetőkért erkölcsileg felelős személy

Sok tevékenységet megemlítettünk, amelyet a csapatparancsnok tesz, és ezeket mind be lehetett sorolni a fenti kategóriák valamelyikébe. A feladat annyi volt, hogy próbáljuk meg ezeket a szerepeket tudatosítani magunkban cserkészmunkánk vezetése közben.

A luxemburgi csapatparancsnoknak tulajdonképpen kettő feladata van:

• kapcsolattartás a csapaton kívüli (cserkész és nem cserkész világgal), tehát a cserkészszövetséggel, az önkormányzattal, a helyi civil szervezetekkel, részben a szülőkkel stb.
• elnöklés a cserkészcsapat vezetőségi ülésein. Ez azért fontos, mert ily módon ő állítja össze a napirendet, figyel a vállalt feladatok elvégzésére, irányt szab a csapat fejlődésének.

Ekkor ebéd következett: quiche lorraine.

Délután a csapatmunkatervről esett szó, ami itt kicsit mást jelent mint odahaza (mármint abban a néhány csapatban, amely egyáltalán készít ilyesmit). Részei a következők lehetnek:

1. Identitás és célok
Kik vagyunk? (Például “általában”, a településen belül, az iskolák, szülők szempontjából etc.)
Mit akarunk?

2. Helyzetelemzés – őszintén
Helyzetünk jó vagy rossz? Mi jó és mi rossz? Konkrétan mik a problémáink?
Fontos – itt és az egész tervezési folyamat során -, hogy mindenki jusson szóhoz. A munkaterv végrehajtására csak akkor van esély, ha azt mindenki a sajátjának érzi. Tehát a parancsnok bármilyen zseniális tervet ír is maga, aziránt alighanem hiányozni fog a többiek elkötelezettsége.
Egy másik képzésről kölcsönvéve: manage the process, not the people!

3. Vízió / jövőkép
Melyek a prioritásaink? Mi az, amit mindenképpen meg szeretnénk valósítani, és mi az, amihez kevésvé ragaszkodunk?
Újfent hangsúlyozandó, hogy a csapat vezetősége közösen próbáljon meg megoldásokat találni.
Már itt gondoljunk a leendő megvalósításra:

• ne tegyük túl magasra a lécet önmagunknak, mert nem fogjuk tudni átugrani;
• minden legyen világos, egyértelmű, konkrét
• a jövőkép nagyjából 3 évre szólhat
• nagyjából 2 év után érdemes felülvizsgálni: érvényesek-e még a leírtak? Hol változtassunk?

4. Cselekvési terv…
…vagyis a jövőképben leírtak aprópénzre váltása.
Nagyon konkrétan (tevékenység, határidő, felelős, erőforrások stb.), és komolyan (biztosan így gondoljuk-e, meg tudjuk-e valósítani etc.).

5. Mérleg…
…1 évvel később. Hol állunk? Meddig jutottunk? Változtassunk-e?

A következő képzési blokk igen érdekes volt: a jelöltek bármilyen szövetséggel kapcsolatos kérdést föltehettek (a szabályozásoktól elkezdve a finanszírozási kérdéseken át a “mikor lesz már kész az új honlap”-ig). Ezek felkerültek egy flipchart-papírra – majd választ is kaptunk rájuk egytől-egyig, amennyire meg tudtam ítélni elég szakszerűen. Itt ismerkedtünk meg a Gruppechef-Dossier nevezetű kiadvánnyal, ami nem más mint egy rettentő vastag gyűrűs mappa a szövetség szabályzataival (szerencsére elég kevés belőle), korábbi tematikus kiadványokkal, elérhetőségekkel etc.

Ez után a biztonságról esett szó, konkrétabban a cserkésztevékenységeken a gyerekek biztonságáról. Eget rengető újdonság nemigen hangzott el, az kulcsmondat az volt: “Ne kapkodjunk!”. Egy-egy program előkészítéséhez, lebonyolításához adott idő kell. Ha ennél kevesebb van, akkor elkezdünk kapkodni, és általában ilyenkor történnek a balesetek, a felszerelés károsodása stb.
Felhívatott a figyelmünk a szülőkkel való kapcsolattartásra, ami különösen a fiatalabb csapatparancsnokok esetében nem könnyű (hiszen korban maguk is inkább saját cserkészeikhez vannak közelebb, így nehéz magabiztosan és oldottan kommunikálni a szülőkkel).

A biztonság után a biztosításokról esett szó, ami Európa keletibb oldaláról nézve igen irigylésre méltó Luxemburgban. Aki befizette a tagdíjat, az balesetbiztosításban részesül a cserkésztevékenységek idejére. A vezetőknek ezen kívül felelősségbiztosítása is van, tehát ha mégis beüt a ménkű, és valamelyik gyereket baj éri, akkor a szövetség – és az egyik legnagyobb helyi biztosítótársaság – mögötte áll. Természetesen ennek feltétele, hogy ne álljon fenn gondatlanság vétke, bűncselekmény van hasonló dolog. Ezen kívül a vezető igen kedvezményesen casco biztosítást is köthet az autójára, ha cserkésztevékenységekhez használja. Ez Európa jó részén érvényes.

A rendszer nagyjából úgy néz ki, hogy az egyszerűbb cserkészvezetői képesítéssel egy hétvégére szól a vezető felelősségbiztosítása (vagyis ennyire viheti el biztosítva a gyerekeit), a haladóbb vezetői képesítéssel (ilyen a csapatparancsnoki képesítés is) pedig akár egy egész táborra is. Ebből persze nehézségek is vannak, hiszen egyes csapatokban hiányzik az ilyen komolyabb képesítéssel rendelkező vezető, ezért nem mernek táborozni. Keresniük kell tehát egy olyan csapatot, ahol megfelelő képesítésű vezető is van, és így hozzájuk csatlakozhatnak a tábor erejéig, hogy biztosításilag le legyenek fedve.

Ezt követően az együtt nevelésre, vagyis a ko-edukációra került a sor. A módszer az volt, hogy ki-ki húzott egy papírlapot, amelyen egy ilyen témájú állítás szerepelt. Erre kellett mondani valamit (mit gondolunk róla, igaz-e vagy sem stb.), majd az egész csoport hozzászólhatott, a kiképzők pedig szükség esetén korrigálták a választ vagy további felvilágosítást adtak. E sorok írójának céduláján az szerepelt, hogy “Milyen következtetés vonható le abból, hogy Luxemburgban 21 cserkészcsapatnak nő a parancsnoka, 42-nek pedig férfi?”. Azt mondtam, hogy magyarországi tapasztalataim alapján ezek szerint a luxemburgi hölgyek igen jól tudják érvényesíteni magukat, hiszen az MCSSZ-ben nemhogy 1:2 arány, de talán még 1:10 arány sem jönne össze. Aztán ennek kapcsán beszélgettünk kicsit a nők szerepvállalásáról stb.

“Az egészségügyi ládában legyen gumi óvszer” – hangzott egy másik állítás. Enyhén szólva meglepődtem, annál is inkább, mert a helyes válasz az volt, hogy igen. Az indokolás: ez egyáltalán nem felhívás a táncra, ugyanakkor ha már mindenképpen csinálják, akkor még mindig inkább óvszerrel, mint nélküle…

Este a jelöltekből összeállított három ad hoc őrs hatalmas főzést csapott: az egyik csapat csinálta az előételt és a keretmesét, a másik a főételt, a harmadik a desszertet és az imákat (vagy valahogy így). Mindenesetre rettentő jót ettünk, és még jobbat mulattunk, a magyar nyelvű imák és a kis furulyaszó pedig osztatlan sikert arattak.

Az este hátralévő része igen kellemes énekelgetéssel telt, amihez erősen néznem kellett a szerencsére nagy példányszámban rendelkezésre álló énekeskönyvet, majd az éjszaka egy későbbi szakaszában megjelent a Mikulás is (november végefelé járván) két krampusszal. Különös módon nem virgácsot vagy édességet osztogatott, hanem eau de vie-t, az élet vizét, ahogy a francia nyelv rendkívül érzékletesen kifejezi. Magyarul a pálinka kifejezés illik rá legjobban…

(S ezzel el is értünk egy újabb kulturális adottsághoz: cserkészet és alkohol. Németországban természetes, Luxemburgban majdnem ugyanannyira, Portugáliában csak bizonyos feltételekkel, a skandináv országokban a legeslegenyhébb formában is abszolút elképzelhetetlen. Az MCSSZ-ben mint annyi mindenről, erről sincs egységes álláspont.)

- – – – -

Vasánap reggel elég álmosan kelt a társaság.

A reggelit követően lényegében az egész délelőtt arról szólt, hogyan vezessünk embereket. Az előadó egy luxemburgi tréningcég egyik német vezetője volt, amiből az következett, hogy néhány kicsit gyatrán sikerült luxemburgi nyelvű mondat után a képzés németül zajlott – e sorok írójának nem csekély örömére.

Először a vezetői stílusokról volt szó, ami némileg ismerős lehet a magyar vezetőképzésekről is: tekintélyelvű/diktatorikus – demokratikus – laissez-faire. Itt azonban egy sokkal alaposabban kidolgozott rendszerrel ismerkedhettünk meg, amely a hármas felosztás helyett inkább azt hangsúlyozta, hogy ez tulajdonképpen egy kontinuum. Van tehát olyan, hogy demokratikus és demokratikusabb etc.
A stílus kiválasztását és finomhangolását pedig számtalan tényező befolyásolhatja: a vezető saját személyisége és helyzete (pl. fiatal főnöknő egy gyárban az idős szakik között – avagy fiatal csapatparancsnok…), az elvégzendő feladat, a vezetett ember, a szituáció, illetve az olyan szimbolikus elemek is, mint például a székek elhelyezkedése az adott helyiségben.

Aztán kaptunk még egy-két jól idézhető mondatot: a laisser-faire vezetés nem “nem vezetés”. Az is egyfajta vezetés, amolyan nagyon hosszú póráz, amely akkor alkalmazható, ha az illető teljesen megbízható.

Ugyanígy: a tekintély nem jelent visszaélést a hatalommal.

Egyes szituációkban előfordulhat, hogy a vezető nem tudja, a vezetett hogyan fog reagálni. Ilyenkor érdemes a kommunikációt viszonylag “középen” kezdeni: nem túl lazán, de nem is túlzottan kemény hangon.

Végül egy-két egyéb apróságról is szó került menet közben.

Figyeljünk arra, hogy a beszélő mögött mindig legyen fal. Vagy valami nem átlátszó, mert különben a beszélő maga is “átlátszóvá” válik, vagyis az emberek kinéznek mellette az ablakon.

Fontos az emberek motiválása: mindenkit más motivál a cserkészetben (is). Kit az elvégzett munka öröme, kit a társaság, kit saját fejlődése, kit a gyerekek fejlődésének látványa, kit a természet közelsége és így tovább. Ez felfogható egyfajta étlapként, amelyet a vezető felkínálhat a vezetetteknek.

Mindenképpen ügyelni kell arra, hogy minden megbeszélésen minden résztvevő – a csöndesebbek is – jusson szóhoz legalább egy-két alkalommal. Erre jó eszköz lehet a tour de table, vagyis az, amikor – különösen egy-egy téma megkezdésekor – körbemegy a szó az asztal körül, mindenki röviden elmondja a gondolatait. Ezeket ezután az ülés vezetője összefoglalja, és ezzel meg is határozta a megbeszélés további irányát.

Ha nagy a nyüzsgés – vagy épp ellenkezőleg a csönd -, akkor használható a vaku nevezetű gyakorlat. Egy pillanatra megáll az ülés folyamat, és mindenki elmondhatja, hogy abban a pillanatban éppen mit gondol az adott témáról.

Mindezeken kívül természetesen töménytelen eszköz van, amelyet az ülésező testületek vezetőinek – például a cserkészcsapat vezetősége vezetőjének, vagyis a csapatparancsnoknak – ismernie kell, hogy minél hatékonyabban aknázhassa ki a közösségben rejlő tudást és motivációt.

Érdekes, hogy a délelőttnek meglehetősen iskolás, előadásszerű jellege volt, viszonylag kevéssé volt interaktív. Ennek ellenére egyáltalán nem tűnt unalmasnak, hanem nagyon is élvezhető és hasznos volt.

Az ebédhez alufóliába csomagoltunk mindenféle finomságot, majd megsütöttük a ház fölötti réten rakott tűz parazsában. (Az étel és az elkészítési mós szaknyelven: packalu.)

Délután még szó volt egy kicsit a szervezetről: Luxemburgban három szövetség van, ebből a nem túl vallásos FNEL vegyes, és teljes egészében a WOSM égisze alá tartozik (akárcsak az MCSSZ), az elég apró lányszövetség értelemszerűen a WAGGGS tagja, a legnagyobb, a “mi szövetségünk”, a katolikus LGS pedig úgy néz ki, hogy a lányok a WAGGGS, a fiúk pedig a WOSM tagjai. Ebből persze két külügyi vezető következik, valamint egy-egy szövetségek közötti koordináló szerv: a két WAGGGS-szövetséget és a két WOSM szövetséget összekötő. Kicsit komplikált…

Végül mókás értékelés, csoportfénykép, hazautazás.

A bejegyzés végén pedig néhány tanulság:

Egyetlen hétvége, és volt benne minden: elméleti alapok, pedagógia, szabályzatok, szervezeti felépítések, vezetéselmélet, lelki alapozás, koedukáció, a szövetség szolgáltatásai, válasz minden kérdésre, nagy közös vacsorafőzés, szabadtéri sütögetés, értékelés – mi szem-szájnak ingere. És az egész hamisítatlanul luxemburgi volt: hatalmas és finom evésekkel, teljesen stresszmentesen, jó hangulatban. Furcsa volt, hogy iszonyú zsúfolt volt a program, mégsem sietett soha senki, és még estére sem volt fél óránál több csúszás, pedig néha igencsak heves viták bonatkoztak ki. És mindehhez jó volt a módszertan is: gondolkodtató, megmozgató, kihozta az emberekből az előzetes tudást, de egyben egy csomó újat is adott.

Jómagam egy csapásra a legfeltűnőbb ember lettem a mintegy két tucat jelenlévő között márcsak az egyenruhám színe miatt is: az ország lakosságának ugyan 40%-a(!) külföldi, cserkészvezetők között azonban inkább csak mutatóba akad nem luxemburgi. A nyelvvel kapcsolatban külön izgalmas volt, hogy a nap végére az előadásokat gyakorlatilag teljes egészében megértettem, bár ebben nagyban segítettek prezentációk feliratai is.

Jó érzés volt sok év után újra megélni, ahogy egy csomó, eleinte jórészt vadidegen emberből néhány óra alatt egy kis közösség kovácsolódik.

Újfent kiderült az, amit eddig is tudtunk Nyugat-Európáról: vallási és szexuális téren lényegesen lazábbak az odahaza (legalábbis cserkészkörökben) megszokottaknál, illetve furcsa volt a viszonylag jelentős mennyiségű elfogyasztott alkohol is, bár ezt inkább a helyi kulturális normáknak tudtam be. Mindezek ellenére az egész hétvégén semmi sem történt, ami utólag ne lenne vállalható, és egy csomó jó tulajdonság is kiderült a fent említett “összeszedett lazaságon” túl is. Például az itteni cserkészvezetők is abszolút segítőkészek, jó csapatmunkások, a hétvége végeztével pedig közösen takarítottuk ki az egész házat.

- – – – -

Ezt követően két további feladat volt hátra ahhoz, hogy az embert a szövetség kinevezze vezetőnek, jelen esetben csapatparancsnok-helyettesnek.

Az egyik egy továbbképzés / csapatparancsnoki találkozó meglátogatása, amelyre ezúttal Clémencyban került sor egy este. Szó volt a biztosítás változásairól, illetve a rendelkezésre álló különféle pályázati forrásokról (település, ország, EU etc.).

A másik pedig egy vezetőségi megbeszélésen való elnöklés volt a helyi cserkészcsapatban, amelyen az egyik kiképző is részt vett, jegyzetelt, majd megosztotta tapasztalatait, amelyek szerencsére túlnyomórészt pozitívak voltak.

Mindezeken túlesve és egy űrlap elküldését követően az ember (legfeljebb) három évre kineveztetik az LGS rendes tagjává, amelyről egy postai levélben érkező kis névre szóló kártya (cserkészigazolvány-féleség) tájékoztat.

A(z) "Csapatparancsnok-képzés" című cikk itt folytatódik »

Néhány
sor a luxemburgi vezetőképzésről. Nem lenne jó odahaza is ezt
alkalmazni, egy-két elemet azonban érdemes volna átvenni. És érdemes
megismerkedni vele.

0. Az ember elmegy egy cserkészcsapatba vezetőnek. Ekkor hivatalosan “vezetőgyakornoknak” nevezik, és úgyszólván semmire sincs joga, azon kívül, hogy a foglalkozásokon ott van.

1. Elvégzi a STIP(stage d’initiation pratique, “gyakorlati bevezetés”) képzést. Ez néhány hétvége vagy egy hét az őszi szünetben valamilyen képzési házban + 1 (sajnos sokszor elég laza) lelki hétvége. Ekkor joga lesz arra, hogy a gyerekeivel elmenjen legföljebb egy hétvégére. Pontosabban nem “joga” lesz, hanem felelősségbiztosítása. Természetesen képesítés nélkül is elmehet, de nincs biztosítása, tehát ha bármi gond van, nem áll mögötte a szövetség és a La Luxembourgeoise biztosítótársaság – ezt pedig nem nagyon szokták vállalni. A STIP után az ember “segédvezetőnek” minősül, vagyis a csapatban valamely korosztályvezetőjének a helyettese lehet (illetve ha “rendes” vezető nincs, akkor nyilván korosztályvezető is, de ez azért nem a legjobb állapot). Ilyenné a szövetség nevezi ki a csapatvezetőség javaslatára. (Csapatvezetőség = a csapatban tevékenykedő összes felnőtt, kivéve a roverek, értelemszerűen)

2. Elvégzi a STAP-ot (Stage d’approfondissement pédagogique, “elmélyülés a pedagógiában”). Ez már egy rendes egyhetes erdőlakó tábor, bár annyira azért nem kemény, mint a mi stvk.-nk. Ekkor már akár táborozni is elviheti a korosztályát, kap rá felelősségbiztosítást, illetve ekkor válhat egy-egy korosztály tényleges vezetőjévé a csapatban. (Ahová megintcsak a szövetség nevezi ki a csapatvezetőség javaslatára.)

+1 “Gilwell“. Ez valóban a hazai stvk.-táborhoz hasonlít, a végén – ha jól tudom – Wooddbadge-et kapnak a jelöltek, azonban ehhez el kell készíteni egy “szakdolgozatot” valamilyen cserkészpedagógiai témában. Ez a képzés semmire sem jogosít, kizárólag azok végzik el, akiknek maguknak fontos a cserkészet, nem pedig külső követelménynek kell megfelelniük.

A közgyűlésen szavazati joga nem tudom, mikor lesz, de legalább az egyik képzést el kell hozzá végezni. Mondjuk ez túlzottan itt sem érdekli az embereket.

Persze ezekkel vannak gondok: itt is egyre kevesebben mennek képződni (összeurópai, közte magyar tendencia: a fiatalok egyre kevésbé köteleződnek el bármi mellett, pláne hivatalosan: válságban az egyházi hivatás, a családi hivatás, és minden “hivatalos” szervezet, ahová be kell lépni, vállalni kell valamit etc.). Így aztán sokszor kénytelenek a csapatok összefogni, hiszen lehet, hogy csak a szomszéd csapatnak van “hivatalos” cserkész korosztályú (vagy bármiylen) vezetője. A szövetségnek van is egy szolgáltatása, hogy korlátolt számban a fizetett alkalmazottak (nagyon jó fejek tartanak tábort az olyan kislétszámú korosztályi rajoknak, amelyek egyébként nem mennének el táborozni. Így több csapatból összejön egy tábornyi mennyiségű azonos korosztályú gyerek és néhány zöldfülű vezető, aztán a táborban mindannyian képződnek.

Ezeken kívül áll a csapatparancsnok-képzés, ami mindössze egyetlen hétvége, mert abból indulnak ki, hogy aki cspk. akar lenni, amögött már valószínűleg elég hosszú vezetői múlt áll. Ezen kívül el kell mennie vagy a tavaszi vagy az őszi cspk.-találkozóra (általában egy vidám tekézés), a szintén őszi vezetői konferenciára, meg talán még valamit meg kell csinálnia három éven belül.

A cspk. szerepe is nagyon világosan meg van határozva:

1. Kapcsolattartó a külvilág felé (szövetség + mindenki más: önkormányzat, más helyi egyesületek, egyházközség stb.)
2. Ő vezeti a csapatvezetőségi üléseket.

És ehhez van még egy rakás írott anyag (sajnos luxemburgi nyelven).

Mindhhez – az összes vk.-hoz, kinevezéshez stb. – van néhány darab 2-3(!) oldalas szabályzat meg egy csomó egyéb írott anyag – és kész.

Mind elolvasható a Lëtzebuerger Guiden a Scouten weboldalán.

A(z) "Vezetőképzés Luxemburgban" című cikk itt folytatódik »

Július 18-án véget ért a 38. cserkész világkonferencia. Elég sokminden történt rajta, ami minket első ránézésre egyáltalán nem érint, pedig a valóságban dehogynem. Pontosabban az majd később fog kiderülni, hogy érint-e, hiszen egy-egy tagszövetség nyugodtan megteheti, hogy fütyül a világszövetség döntéseire, aminthogy nálunk ennek elég erős hagyománya alakult ki az elmúlt szűk két évtizedben. De ezzel végülis nem járt rosszul senki, vagy ha igen, akkor is csak mi.

Mi is történt a Dzsedzsu-szigeten július közepén?

• A konferencia üdvözölhetett 5 új tagot: Montenegró, Kambodzsa, Kazahsztán. Szíria & Ukrajna cserkészszövetségei csatlakoztak;
• Elhangzott néhány helyzetjelentés a leendő világszintű eseményekről: Moot 2010 (Kenya), Dzsembori 2011 (Svédország) és a következő, 2011-es világkonferencia (Brazília);
• Aztán kiderült, hogy a 2014-es moot Kanadában, a 2015-ös világdzsembori pedig Japánban lesz;
• 6 tagot választottak a 12 fős világbizottságba;
• Tizenegy kiváló cserkészvezető megkapta a bronzfarkas kitüntetést, amely a világbizottság által adományozott egyetlen cserkészkitüntetés;
• Elhangzott egy csomó kötelezettségvállalás, amivel a következő három évben foglalkozni óhajt a világszervezet. (További vita és elemzés például a szervezeti szintű irányításról, elmélkedés a tagsági feltételekről, fenntartható fejlődés etc.)
• Mivel elég sokfelé elég gyorsan csökken a szervezet létszáma, ezért bemutatták a Cselekvés a növekedésért című kiadványt, amelyre talán idehaza is érdemes lenne vetni egy pillantást;
• Bemutatták a cserkész környezeti világprogramot (vagy hogyan is lehetne lefordítani), amely a környezettudatos neveléshez kínál eszközöket a szövetségeknek;
• Bemutatták az elmúlt triennium globális és európai beszámolóját.

Aki mélyebben szeretne elmélyedni a témában, az elolvashatja a hivatalos összefoglalót, illetve részletesen elmélyülhet a konferencia elé kerülő vastag dokumentumhalmazban.

A(z) "World Scout Conference" című cikk itt folytatódik »

Megkezdte ülését a cserkész világkonferencia a dél-koreai Dzsedzsu-szigeten található roppant méretűnemzetközi konferenciaközpontban. A konferencia valószínűleg a világcserkészet legfontosabb rendezvénye, tulajdonképpen a Cserkészmozgalom Világszervezetének közgyűlése, amely háromévente ülésezik, idén mintegy 160 ország cserkészszövetségeinek képviselőivel.

A különféle találkozókon számtalan téma napirendre kerül az olyan szervezeti kérdésektől kezdve, mint az alapszabály módosítása vagy a cserkész világiroda leendő székhelye egészen a – legtöbbek számára valószínűleg sokkal izgalmasabb mozgalmi és nevelési kérdésekig. A témákról elég jó áttekintést ad, ha vetünk egy pillantást a konferencia elé kerülő dokumentumokra.

Nekünk egyszerű cserkészvezetőknek a legkézzelfoghatóbb a következő dzsembori és moot helyszínéről hozandó döntés. Az utóbbi esetben ez egyszerű, hiszen a 2013-as mootra egyetlen komoly pályázó akad, mégpedig Kanada, és valószínűtlen, hogy ezt a világkonferencia ne hagyná jóvá. Nem így a 2015-ös világdzsembori, amelyet két kelet-ázsiai ország, Japán és Szingapúr egyaránt szívesen megrendezne.

Japán – már saját honlapot is készített a 7 év múlva megrendezendő tábornak – egy már készen álló, bár addig természetesen tovább fejlesztendő cserkészparkban képzeli el a világtáborozást, amely így viszonylag csekély környezeti hatással járna. A központi gondolat a természet és a technika harmóniája igazi japán eszme, illetve hangsúlyos szerepet szánnak a békének is, amelyet megerősíthet, hogy 2015-ben a dzsembori helyszínétől nem messze fekvő Hiroshimában rendezik meg a II. világháború 70. évfordulóját ünneplő béke világkonferenciát.

Szingapúr a fiatalok holisztikus, egész személyiséget felölelő nevelését helyezné dzsemborija középpontjába, amelyet egy a városállam északkeleti részén fekvő szigeten rendeznének meg. Mivel Szingapúrban legfeljebb városi parkokban van jelent a természet, ezért nagy hangsúlyt fektetnének a hagyományostól talán kicsit eltérő, ám napjainkban rendkívül aktuális városi környezetben megvalósuló cserkészetre.

További részletek a két pályázatot vázlatosan bemutató konferenciadokumentumban (PDF).

Aki pedig egy kicsit a konferencia hátteréről is szeretne tájékozódni, az megnézheti a koreai házigazdák által készített honlapot vagy (némileg propagandaízű) filmecskét.

A(z) "Cserkész világkonferencia" című cikk itt folytatódik »

„Táborbontáskor két dolgot hagyj magad után: 1. A semmit; 2. A köszöneted” – írta Baden-Powell 1919 októberében*. A gyakorlatias amerikai cserkészfiúk ezt két képpel támasztják alá. Egyrészt ha az ember meglátogatja a barátját, akkor valószínűleg nem tiporja el a kertben a virágokat, és nem szappanozza össze az ivóvizet. Másrészt pedig bármilyen csekély is az a rombolás, amelyet mondjuk egy portyázó raj visz végbe a nagy természetben, sok kicsi sokra megy, sok millió kiránduló már elég komoly pusztítást vihet végbe. Viszont ha mindenki maga vigyáz arra, hogy a lehető legkevesebb nyomot hagyja maga után, annak áldásos hatása lesz.

Eddig az elmélet, amelynek megértéséhez igazán nem kell cserkésznek lenni, és a Leave No Trace (ne hagyj nyomot) hozzáállást nem is cserkészek találták ki. A ’70-es ’80-as években kezdett kialakulni, azóta felállt mögé egy nemzetközi alapítvány, amely elsősorban az Egyesült Államokban igen jelentős szervezetekkel – a már említett Boy Scouts of Americán (BSA) kívül többek között a nemzeti park szolgálattal és az amerikai erdészeti szolgálattal – működik együtt a természet megóvásáért.

A Leave No Trace tulajdonképpen nem forradalmi újítás, végső soron nem más, mint 7 alapelv és ezek következetes alkalmazása:

1. Tervezz és készülj föl! Gondosan válasszuk ki a megfelelő táborhelyet, olyan élelmiszert vegyünk, amely nem generál túl sok szemetet, alaposan tervezzük meg a portya útvonalát etc.)
2. Tartós felületeken haladj és táborozz! Ha a helyet gyakran használják (például ösvény), akkor lehetőleg mi is ott tapodjunk (vagy sátrazzunk), ahol már amúgy sincs növényzet, ezzel megkímélve a környezetet. Ha viszont a hely ritkán látogatott, akkor szóródjunk széjjel, hogy ezzel eloszoljék a hatásunk is (például ha egy réten az egész tábor tíz napig libasorban jár egy csapáson, akkor ott a tábor végére aligha marad növényzet).
3. Megfelelően helyezd el a hulladékot! A szemetet vigyük magunkkal, ne használjunk szappant, a mosogatóvizet a természetes vízforrástól lehetőleg távol hintsünk szét, nagydolgunkat pedig egy földbe ásott egy-két arasznyi lyukba végezzük el, vízfolyástól legalább hatvan méterre.
4. Hagyd, amit megtalálsz! Ne vigyünk magunkkal, követ, sziklát, növényt, és igyekezzünk a talajt is minél inkább eredeti állapotában meghagyni (ne árkoljuk körül a sátrat, ne szedjük össze a köveket).
5. Minimalizáld a tűz használatát és hatását! Tűz helyett jobb hordozható gázfőzőt használni, ha tüzet rakunk, akkor lehetőleg könnyen összegyűjthető fából, gondosan égessünk mindent hamuvá, a tűz esetleges maradványait pedig igyekezzünk eltüntetni. (És természetesen gondosan oltsuk el.)
6. Tarts tiszteletben az állatvilágot! Viszonylag magától értetődik: a természet az állatok otthona, ne zavarjuk őket.
7. Légy előzékeny a többi kirándulóval! Ne kiabáljunk, és általában tartsuk be a portyázók etikettjét*.

Végül lássuk, hogyan megy a Leave No Trace képzése a BSA-ben. A kiképzőképzőknek egy 5 napos képzést kell elvégezniük a témában, és a szövetség arra törekszik, hogy minden egyes councilban (területi egység átlagosan 20 000 cserkésszel és vezetővel) legyen legalább egy ilyen. Ezek a kiképzőképzők ezután 2 napos természetben tartott képzésekkel képzik a képzőket, akikből pedig optimális esetben minden districtbe (néhány ezer cserkész) jut egy. Ők pedig számtalan módon képezhetik a cserkészeket és a vezetőket a félórás bemutatóktól kezdve az egésznapos képzésekig.

Ezen kívül cserkészek és vezetők számára egyaránt létezik „Ne hagyj nyomot!”-felvarró, amelynek a megszerzése pontosan szabályozva* van.

Aki az elmélet iránt érdeklődik, ki is nyomtathatja a szűk százoldalas képzési anyagot (PDF, 6MB).

A(z) "Leave No Trace" című cikk itt folytatódik »

Vagyis különpróbarendszer, mégpedig ezúttal az USA fiúszövetségében, a Boy Scouts of Americában (BSA). Mielőtt azonban átruccannánk az óceán túlsó partjára, álljunk meg egy kicsit Angliában.

Baden-Powell sokat írt a különpróbarendszerről, amelynek egy része magyarul is olvasható (PDF). Óva intett attól, hogy túlságosan magasak legyenek a követelmények, hogy „vizsgamumussᔠváljék a próba. Ha a szint túl magas, akkor ugyan néhány kiváló cserkész teljesíteni fogja, a cél azonban az, hogy minden cserkész teljesíthesse. (Persze azért az sem jó, ha ajándékba osztogatjuk a jelvényeket, hiszen elértéktelenednek.) Iránymutatásként azt kell szem előtt tartanunk, hogy nem az elért szint a lényeges – nem kell a próbaanyag mesterének lenni –, hanem a befektetett munka, ezért a próbákat egyénre kell szabni. Ha ugyanis az elérendő szintet határozzuk meg, akkor éppen olyanok leszünk, mint az iskola, és az okos cserkész előnybe kerül, márpedig a cserkészetben Baden-Powell szerint esélyegyenlőségnek kell lennie, a hátrányos helyzetűek nevelésére pedig különösen nagy hangsúlyt kell helyeznünk. A különpróba célja szerinte az, hogy cserkészünket önképzésre sarkalljuk, elkezdjen egy olyan hobbit, ami érdekli (és ami akár leendő hivatása is lehet), mindeközben pedig jól mulasson. Amikor kritizálták a cserkészetet a számtalan különpróba miatt (a BSA-ben jelenleg több mint száz ilyen van), B-P azt válaszolta, hogy a fiúk jelleme szintén nagyon sokszínű.

S akkor térjünk vissza a jelenbe, és játsszunk el a gondolattal, hogy egy hatalmas hegyek között fekvő idahói kisvárosban vezetünk egy cserkész korosztályú rajt. Egyik cserkészünk, nevezzük Johnnak, szemlátomást érdeklődik a környező hegyek iránt: miért ilyenek, hogyan alakultak ki, mi van bennük. Miután erről elbeszélgetünk vele, felajánljuk neki, hogy tegye le a geológiai különpróbát. John kapva kap az alkalmon, elolvassa a csapatkönyvtárban (vagy a városi könyvtárban) a próbához tartozó rövid füzetet (vagy jelképes áron megrendeli az interneten). Ezek után aláírunk és átadunk neki egy üres űrlapot, amelyen a geológiai különpróba követelményei találhatók, és megadjuk neki az egyik helyi geológus telefonszámát: ő lesz John különpróba-tanácsadója.
A tanácsadó nem feltétlenül cserkész, hanem olyan szakember, aki szívesen beavat fiatalokat szakmája rejtelmeibe. Ehhez részt kell vennie egy néhány órás képzésen, és évente regisztráltatnia kell magát a cserkészszövetségnél.

John megbeszél a tanácsadójával egy időpontot, elmegy hozzá, és elbeszélgetnek erről-arról, leginkább persze a geológiáról. John a következő időszakban szépen teljesíti a próba követleményeit: kicsit olvas, tanulmányozza és fényképezi a hegyeket, kőzeteket gyűjt, esetleg meglátogat egy-két geológust munka közben, igyekszik megtudni, hogy milyen pályát futhat be manapság egy geológus stb. Leginkább pedig hébe-hóba meglátogatja és kérdésekkel bombázza tanácsadóját, aki örömmel mesél neki. (Az időszak hossza John lelkesedésétől, szabadidejétől és tehetségétől függ; a tanácsadókat kifejezetten buzdítják arra, hogy bár a követelményeket pontosan kell teljesíteni, ennek során azonban igazodjanak az adott cserkész érettségéhez, szellemi tempójához, eszéhez etc.) A BSA-nél fontos gyermekvédelmi elv, hogy a cserkész soha nem mehet egyedül a tanácsadóhoz, hanem mindig jelen kell lenni egy harmadik személynek is. Ez lehet John valamelyik szülője, cserkészvezetője, nagybátyja, unokatestvére vagy akár egy cserkésztársa is.

Telik-múlik az idő, a különpróba-űrlap lassan megtelik, és a cselekedve tanulás jegyében teljesül a többi követelmény is, mígnem végül a tanácsadó aláírja az űrlapot és gratulál Johnnak. A következő foglalkozáson John átadja nekünk az aláírt űrlapot, mi pedig ünnepélyesen megrázzuk a kezét, és az egész raj előtt átadjuk neki frissen szerzett geológiai különpróbajelvényét.

Következtetés. A rendszer a szövetség részéről jelentős erőfeszítéseket kíván: a próbaanyagok megírása és folyamatos frissítése, a tanácsadók regisztrálása és képzése stb. Ugyanakkor a rendszert könnyű használni, szemlátomást megfelel a cserkészet nevelési elveinek – és működik. Akit részletesebben érdekel, a BSA honlapján olvashat róla egy összefoglalót.

A(z) "Merit Badge System" című cikk itt folytatódik »

…vagyis együttnevelés, fiúké és lányoké. Az olvasók részéről erős igény mutatkozott a szexualitással, nemekkel kapcsolatos nevelés iránt. Egy oldalon a kérdést lehetetlen körbejárni, viszont vázlatosan meg lehet osztani a Cserkészmozgalom Világszervezetének irányvonalait a kérdésről. Forradalmi újdonságok aligha olvashatók a következő sorokban, de talán sikerül dióhéjban összefoglalni és ezáltal ebből a szempontból is tudatosabbá tenni nevelőtevékenységünket.

Kezdetben a társadalmak úgy működtek, hogy a férfi és a női szerepek kiegészítették egymást. A férfi dolgozott, gondoskodott a napi betevőről, a nő pedig a családról. Évszázadokkal ezelőtt ennek meg is volt a maga praktikus oka: a munka szinte kizárólag fizikai munkát jelentett, erre pedig a férfiak általában alkalmasabbak. A – világon sokfelé máig is fennálló – rendszer persze magában hordozta azt is, hogy a fizikai munkával és erővel a férfiak több-kevesebb hatalomra is szert tettek a nőkkel szemben, amelyhez némiképp hozzá is szoktak.

Az idők azonban változnak, így a nyugati társadalmak – köztük a miénk is – egyre inkább arrafelé alakulnak, hogy a nemek nem feltétlenül ilyen egyszerű módon egészítik ki egymást, vagyis egyre inkább egyenlőnek tekintődik a két nem. Ez persze nem jelent egyformaságot, ugyanakkor egyre elfogadottabb, hogy az egyéni különbségek alkalmasint sokkal nagyobbak lehetnek, mint az egyén neme által sugallt különbség. Ezt a gyakorlatban is látjuk: női buszvezető, női kamionsofőr és vállalatigazgató-nő (Németországban Kanzlerin – kancellárnő, az evangélikusoknál Bischöfin, püspöknő), a másik oldalról pedig óvó bácsi, tanító bácsi és férfi ápoló, a gyermek(ek)kel otthon maradó vagy félállást vállaló apa stb.

Vezetőként arra kell felkészítenünk a ránk bízott cserkészeket, hogy a mai (pontosabban a holnapi) társadalomban minél tökéletesebben megtalálják helyüket, minél teljesebb és boldogabb életet élhessenek.

A koedukáció lányok és fiúk együttnevelése. Ugyanakkor ha összeeresztünk egy csapat fiút és lányt, az még csak „együtt”. „Nevelés” akkor lesz, ha rendszeresen lehetőséget adunk a lányoknak és a fiúknak, hogy tanuljanak egymástól, felfedezzék egymás azonos méltóságát, és megtanulják, hogyan tudnak egyenrangú félként együttműködni egymással. Erre lehet jó alkalom, ha azonos korosztályú lány- és fiúőrsök rendszeresen közös cserkésztevékenységeken vesznek részt, és azokat utána ilyen szempontból is kiértékelik.

Az embernek saját sorsát kell megélnie, idézi Márai Goethét, és ehhez a cserkészet célja is hasonló: az egyénből (gyermekből) a benne rejlő összes képességet ki kell hozni, bontakoztatni, és nagy figyelmet fordítani arra, hogy eközben nevelőként ne kényszerítsük bele a gyermeket a neme által meghatározott szerepbe, hanem segítsük hozzá, hogy abból kiléphessen, ha akar. Butuska példával: ha cserkészlegényünkben semmiféle veleszületett hajlandóságot sem látunk arra, hogy „igazi férfiként” versengve és saját érdekeit érvényre juttatva építse majdani pályáját, akkor bölcsen tesszük, ha nem is igyekszünk túlzottan erre nevelni, hanem inkább neki megfelelőbb irányba terelgetjük.

Végül a világszervezet elmélete után talán érdemes elgondolkodni itthoni viszonyainkon. Cserkészeink között a nemek aránya nagyjából fele-fele, ami örvendetes. A téma ugyanakkor hivatalos fórumon alig-alig kerül elő, magyar nyelvű cserkész szakirodalom róla nincs. (Miről van?) A szövetség döntéshozó testületeiben pedig már csak elvétve akadnak nők…

A szerző a továbbgondolást az olvasóra bízza, ehhez azonban ad némi útmutatást:

Az Európai Régió és az Oslói Egyetem közös kutatási projektjének jelentése, amelynek során egy orosz, egy szlovák, egy portugál és egy dán csapatban vizsgálták meg a elég alaposan koedukáció kérdéskörét.

Svéd cserkészek gyakorlati kézikönyve (PDF) fiúk és lányok neveléséhez.

Kézikönyv a fiatalok emberi jogi neveléséhez. Igen hasznos kiadvány, többek között számos a nemekre (előítéletek, sztereotípiák stb.) vonatkozó játékot is tartalmaz. A Mobilitásnál hajdanában a nyomtatott változatot is meg lehetett vásárolni, remélhetőleg ez máig sem változott.

A(z) "Ko-edukáció…" című cikk itt folytatódik »

Képzeljünk el egy jó nagy darab földet, kicsit nagyobbat, mint Magyarország. Képzeljük el azt is, hogy ennek a földnek háromnegyedén semmiféle növényzet sincs, csak kő, szikla, hó és jég. Ezen a területen él nagyjából annyi ember, mint Pécsett és Szegeden együttvéve, kétharmaduk a fővárosban – Reykjavikban – és környékén. Izland (mert hogy itt járunk) maradék százezer négyzetkilométerére marad tehát ugyanennyi ember; kényelmesen elférnek. Szó szerint kényelmesen: az ENSZ emberi fejlettségi indexe szerint itt a legmagasabb az életszínvonal széles e világon. Reykjavikban lakik 120 000 ember, a második legnagyobb város (Akureyri, az északi parton) pedig 17 000 lelkes, a két nagy nemzetközi cserkészpark is ezen települések közelében található.

A kontextus ismertetése után térjünk írásunk tárgyára. Izland 310 000 lakosára 4000 cserkész jut, ami 1,3% körül van (a bátrabbak beszorozhatják hazák tízmillió lakosára). Ők harminc cserkészcsapatba tömörülnek, ezeknek a fele a főváros környékén összpontosul, a maradék 15 pedig az ország többi részén. Az első fiúcserkészcsapatot 1912 novemberében jegyezték be hivatalosan, az első lánycserkészcsapatot pedig tíz évvel később. A fiúk 1924-ben léptek szövetségre, a lányok 1939-ben, ám alig öt évvel később egyesült a két társaság, így jött létre a jelenlegi ”Bandalag íslenskra Skáta”.

A szövetség 2007-től alkalmazza (a RAP-módszer szerint kidolgozott) új nevelési programját. Központi gondolata, hogy minden egyes ember – gyermek, cserkész – meg tudja változtatni a világot. Az izlandi cserkészszövetség ahhoz próbál megfelelő környezetet biztosítani, hogy a fiatalok építő módon használhassák fel tehetségüket, és arra ösztönzi őket, hogy aknázzák ki minden lehetőségüket, és így váljanak olyan önálló és aktív polgárrá, aki valóban meg tudja változtatni a világot. A nevelési program 7–22 éves korig tart öt darab hároméves korosztályban: drekaskátar, fálkaskátar, dróttskátar, rekkaskátar és roverskátar. Érdekesség, hogy az utolsó előtti korosztály célja, hogy megszerezzék az elnöki jelvényt, amelyet minden évben ünnepélyes keretek között a szövetség védnöke – egyben Izland köztársasági elnöke – ad át a rekkaskátar korosztály végére érő 18 éves cserkészeknek.

A legelső bekezdést elolvasva aligha csodálkozhatunk, hogy a nevelési programnak még a másutt szokásosnál is hangsúlyosabb része a természetben való élet. Ez egyrészt a környezet tiszteletét és védelmét jelenti, másrészt pedig annak alapos ismeretét is, hiszen a közép-európai középhegységekkel ellentétben odafönn északon igencsak komoly kihívások (mi több veszélyek) elé kerülhet a természetben mozgó ember: tenger, hegyek, folyók, vízesések, gleccserek, gejzírek, hőforrások, hó, mínusz ki tudja hány fok stb. A szövetség kiadott egy környezetvédelmi projektekről szóló könyvet, amelyet minden általános iskolába elküldtek, hogy a tanárok kézikönyvként használhassák.

Még a cserkészet kezdetén az izlandi cserkészeket felkérték és ők önként vállalkoztak is arra, hogy felállítanak maguk közül egy hegyi mentőcsapatot. A csapatból azóta országos szervezet lett, amelyet volt cserkész felnőttek működtetnek önkéntes módon, valószínűleg hasonlóan a hazai önkéntes tűzoltóságokhoz. A mentőszervezet rendkívül nagy elismertségnek örvend, hiszen értékes szolgálatot tesz a zord időjárási körülmények közt (pl. a hegyekben, lavinák miatt) szerencsétlenül jártak felkutatásában, és jelentős alkotórésze az izlandi polgári védelemnek. Ennek révén az ország védelméhez is hozzájárulnak, hiszen Izlandnak nincs hadserege.

Bár földrajzilag igen messze esnek Európától, az izlandi cserkészek alaposan kiveszik részüket a nemzetközi cserkészetből. Háromévente rendeznek nemzeti dzsemborit, amelynek következő felvonására 2008 nyarán kerül sor, keretmese: On a Viking Trail. Érdekes a szövetség nyitottsága: az izlandi mellett az angol is hivatalos nyelve lesz a tábornak. A mostani szlovéniait megelőző európai cserkészkonferencia is Izlandon volt 2004-ben, illetve szintén háromévenként az izlandiak szervezik meg az öt északi ország hagyományos nagytáborát, a NordJambet. Ezen kívül – csak hogy még egy kis aktualitást adjunk a cikknek – a 2006-os olaszországi találkozó után 2009-ben a RoverWay is Izlandon lesz.

A(z) "A viking ösvény" című cikk itt folytatódik »

„Történt pedig azokban a napokban, hogy” az ORF, vagyis az osztrák állami rádió és televízió felső-ausztriai tartományi stúdiójában arra gondoltak 1986-ban, hogy egy igazán szép és jelképes eseménnyel ünneplik meg karácsonyt. Az elgondolást tett követte, és egy felső-ausztriai gyermek karácsony előtt néhány nappal a betlehemi Születés bazilikájában meggyújtott egy kis lángot, amely azután repülővel utazott Linzbe, és szétosztották Ausztria városaiba.

Az egyszerinek induló akció rendkívül sikeresnek bizonyult, és azóta is egyre növekszik a benne résztvevők száma, immáron messze túl Ausztria, sőt a kontinens határain is. A megvalósítás pedig nem kevés nehézséggel jár, hiszen például az Austrian Airlinesnak különleges biztonsági intézkedéseket kell életbe léptetnie, hogy a békelángot a repülőgépen se kelljen eloltani, ráadásul az izraeli igen labilis közállapotok miatt néhány éven keresztül a tel-avivi repülőtérről volt kénytelen elindulni a láng. A cserkészek 1989-ben csatlakoztak a békeláng szétosztásához, és Nyugat-Európában azóta is valószínűleg ez a legtöbb cserkészt megmozgató akció az évnek ebben az időszakában. A cserkészeken kívül egyébként rengeteg egyéb – részben ifjúsági – szervezet is magáénak érzi, sőt Svájcban kifejezetten erre alakult is egy egyesület.

Idén a békeláng először a bécsi Gustav-Adolph Kirchébe érkezik; december 15-én este itt gyújtják meg saját viharlámpáikat az európai cserkészszövetségek küldöttei, és indulnak tovább a szélrózsa minden irányába. Németország felé például az éjféli vonattal indul a láng, és útközben már az állomásokon gyülekeznek a cserkészek és sokan mások, hogy továbbadják a fényt. Az európai cserkészszövetségek országonként vagy tartományonként egy-egy templomban tartanak központi szertartásokat, ahonnan azután ki-ki elviheti a lángot saját plébániájára vagy otthonába.

Mihail Gorbacsovtól egészen II. János Pálig igen sok kiemelkedő személyiség is átvette a lángot, de az eljutott a koszovói békefenntartókhoz, és minden évben világít az Európai Parlament épületében is. Ausztriában minden vasútállomáson és az ötletgazda ORF minden tartományi stúdiójában bárki meggyújthatja saját békelángját, illetve szinte az ország összes templomában világít.

Ami azonban ennél sokkal fontosabb, hogy a békelángot a cserkészek és mások kórházakba, szociális otthonokba, boltokba, sőt az egyre szaporodó mecsetekbe is elviszik, hogy mindenütt hirdesse Krisztus születését és a békét.

A láng neve nem véletlenül Friedenslicht aus Betlehem, vagyis betlehemi békeláng (ezt a „békét” Magyarhonban sajnos hajlamosak vagyunk elfelejteni): karácsony még a nem hívők számára is a szeretet, a nyugalom, az elcsendesülés, az egymással való kibékülés ünnepe és jelképe, mennyivel inkább az a keresztények számára, akik az ezt mind megtestesítő Krisztus születését ünnepeljük, és megpróbálunk egy kicsit jobbak lenni, környezetünket is jobbá tenni. Ráadásul mindez igen szépen egybecseng a világcserkészet békéért való elkötelezettségével, ami az utóbbi időben különösen hangsúlyossá vált (gondoljunk csak a chilei dzsembori Building Peace Together jelmondatára vagy a centenáriumi Gifts for Peace projektekre).

Ebben a tekintetben példamutató a német cserkészek munkája, ahol öt szövetség közösen hozta létre a www.friedenslicht.de oldalt, amely a teljesség igényével járja körül a témát: imák, versek, történetek és ötletek őrsi foglalkozásokra, a nagy központi „békelángosztó” események időpontjai és kapcsolattartói, „békelángtörténet”, logó, felvarró, plakát, sajtóanyag, és az idei jelmondat: Eine Welt – eine Hoffnung: Frieden (egy világ, egy reménység: béke).

***

Felső-Ausztriában egyébként lehet valami, ami különösen sikeresen inspirálja arra az itt élőket, hogy mások számára is bensőséges ünnepé tegyék karácsonyt: 1818-ban egy Inn-parti faluban itt csendült fel először a ”Stille Nacht”, vagyis a Csendes éj.

A(z) "Betlehemi békeláng" című cikk itt folytatódik »